A hotelszobában sötét volt, mint egy hatalmas állat gyomrában. Janny a takaró alatt kuporgott, és a csendet hallgatta, mohón itta magába, mintha soha nem tudna betelni vele. Ő, a zaj teremtménye, a dallamok, a szavak és ritmusok lánya most érezte meg, milyen gyönyörű a nyugalom, milyen erős, milyen áthatolhatatlan falat képez a ki nem mondott szó, az el nem gondolt gondolat; milyen pihentető az elme némasága, milyen csábító a látható dolgok mögött lappangó határtalan üresség.
A lány felkelt és úgy, ahogy volt, mezítláb, egyszál hálóingben elindult lefelé a lépcsőn, át a hátsó kerten, ki a kis, rozsdás kapun, végig az erdei ösvényen, föl a hegyre, végigrohant a havas tisztásokon, meg sem érezve a hideget, szaladt, szaladt, végig az alvó téli világon, néma csendben, a szíve sikolyait hallgatva. Amikor elfáradt, csak leheveredett a hóba és elaludt.
Csak a csend létezett, a nagy, puha csend, fehér, hűvös és tiszta, mint a hótakaró. Janny beleburkolózott, mint egy paplanba, ruhaként vette magára, és fejest ugrott bele, mint egy tóba. Tempózott, lebegett, lemerült és felbukkant belőle. Szerette volna, ha örökké tart - és ez most addig is tartott.
Örökös-örökkön-örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése