Színpadon lenni hátborzongatóan könnyű volt.
A fények elvakították Jannyt. Halványan hallotta a tömeg őrjöngését és Martin bevezetőjét. Szédült a feszültségtől. Mély lélegzetet vett, megvetette bakancsos lábát, belekapaszkodott a mikrofonba, és énekelni kezdett. Érezte, ahogyan elönti az adrenalin. A közönség tombolt, a srácok zúztak, ő repült a zenével, zokogott, nevetett, mesélt és játszott; kiadhatta minden feszültségét, megmutathatta, feltárhatta lelke legsötétebb mélységeit, ez a rengeteg ember hihetetlenül hálás volt neki és imádta őt, ő pedig kedvére csilloghatott, mert a háta mögött izzadó Martin, Bill, Balázs és Panna csillogtatták. Mindannyian valamiféle nem evilági révületben lebegtek, alig egy gondolatnyira a tökéletesség és a tiszta eufória bolygójától.
Mint mindig, most is a koncert utáni éjszaka volt igazán nehéz. A lány mellkasában valami éhes üresség, valami vad, fájdalmas hiányérzet terjengett, a feje hasogatott. Hányingere volt. Egyedül ült a szállodai szobában, a tévé előtt, valami bugyuta rajzfilmet nézett, és próbált megfeledkezni a tagjait és agyát bénító fájdalomról.
Nem éri meg - gondolta. - Minek a repülés, a zaj, a pörgés, ha fel kell ébredni? Minek hiszem el újra és újra, hogy örökké tart, ha már úgyis tudom, hogy vissza kell jönnöm belőle? Miért megyek bele újra és újra, ha fáj, mikor vége van? Miért csak ott érzem, hogy élek, és miért kell annyit várnom a következő koncertig így, halott, béna szívvel, mint Janny Rose Raven halvány árnyéka, Johanna Rosa Hollósi? Miért nem hagyom itt a francba az egészet, miért folytatom akkor is, ha néha szörnyű? Miért?!
Az ablak alatt egy autó halkan álomba szirénázta magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése