2013/05/15

majdnem tizennyolc


Előttem az Élet: az arcomba bámul,
rettegek tőle és moccanni sem merek.
Szülői elvárás savesője rám hull,
azt akarják, hogy még náluk is több legyek.

Mi lesz, ha feladom? Talán letagadnak,
vagy a húgom lesz majd helyettem a bajnok.
Mért hittem magamat pótolhatatlannak?
Mindig lesz egy másik, aki nálam is jobb.

Mi van, ha feladom? Fölösleges leszek,
szüleim szégyene, álmot hajkurászó,
mások nyakán élő mindörökké-gyerek,
kiskockás füzetben érzelmekkel játszó.

Hogyha nem adom fel, talán belebukom,
kerékbe tör majd a waldorftalan világ,
a sors kemény keze tengervíz alá nyom,
szememben elhervad a sötét fényvirág,

de az is lehet, hogy én leszek a győztes,
olvasni fognak és szeretni: ki tudja?
Itt állok, a szemem félelemtől könnyes,
az Élet mereven bámul az arcomba.

2013/05/05

Anyák napi ajándék

1.
Menaya mindig rendes lány volt. Férjhez ment, mikor a szülei úgy kívánták, és a lagzi után egy évvel ikreket szült. Most viszont, mikor meg kellett védenie a gyermekeit, megmakacsolta magát.
Minden akkor kezdődött, mikor Lytha, az örökkön ifjú varázslónő megjelent a kicsiny hegyi faluban, megcsodálta az újszülött ikerpárt, Yannát és Aviont, és kijelentette: a két csecsemő majdan egy nagy és nemes feladat része lesz; dicső harcosokká lesznek, és egy szép napon majd eltörlik a zsarnok Hiraeth nagyúr uralmát.
Menaya egészen mostanáig bágyadtan tűrte a nyüzsgést kicsinyei körül, tűrte a látogatók fejhangú gügyögését, a férje egésznapos távollétét, nappal a halotti csendet és éjjel a zörgést a konyhájában. Elviselte, hogy akik itt vannak, nem figyelnek az ikrekre és még kevésbé törődnek vele, habár folyvást róluk beszélnek.

Lytha volt az első, aki méltóztatott csendben, óvatosan közeledni a bölcsőhöz és akit tényleg érdekelt Menaya állapota. Órákig elücsörgött a fiatalasszony ágya mellett, szorongatta kicsi, örökké hideg kezét és halkan beszélgetett vele. Ottléte idején a látogatások és fülhasogató sápítozások is ritkultak, a babonás falubeliek ugyanis rettegtek a mágiától. Miután elment, a házba beállítottak a falu vénjei, és előálltak tiszteletteljes javaslatukkal, miszerint amint az ikrek megtanulnak járni, váljon meg tőlük és adja őket messze földről jött nevelők kezére. Ő ezt kerek perec megtagadta, mondván, hogy ő maga akarja felnevelni a fiát és a lányát. Hiába győzködték, hogy az ő gyermekeiből márpedig harcost kell faragni, és az anyai befolyás rossz hatással lenne a harciasságukra; a kicsi, sovány nő szilárdan kitartott amellett, hogy ő márpedig nem engedi, hogy elszakítsák tőle Yannát és Aviont. Időközben hazatért a férje a favágásból, és ő is győzködte, hogy gondoljon bele, nagy ember lesz a gyerekeiből. Az asszony erre azt mondta, hogy ő azt szeretné, ha a gyerekek inkább boldogok lennének, mint nagy emberek. Ezután az összes szomszédasszony is átjött, és kórusban kérlelték, hogy ne legyen már ennyire önző és csökönyös, nem sajátíthatja ki az ikreket, ha a világnak szüksége lesz rájuk; legyen jó, engedje, hogy harcossá neveljék a gyerekeket, végtére is híresek és gazdagok lehetnek, és volna szíve elvenni ezt tőlük?!
Menaya ekkor pattant fel a puha hintaszékből, amelyben addig pihengetett, kihúzta magát teljes, szinte gyermeknyi magasságában, és kiabálni kezdett: mindenkit elküldött a bús búbánatba, mondván, hogy köszöni szépen, neki nem kell segítség, ő nagyon is jól tudja, hogy mit akar. Már a próféciának sem örül, mert a harcászat nem női szakma, de legyen, engedi, hogy a fiából és a lányából is gyilkost neveljenek, viszont azt már végképp nem hagyja, hogy szeretetlenül nőjenek fel, ugyanis attól nem bátrak lesznek, hanem boldogtalanok és kegyetlenek, az pedig nem lesz jó senkinek. Különben is, az ő kislánya NEM, NEM és NEM fog anya nélkül felnőni, ezen ő nem vitatkozik tovább.
A falu fő bölcse itt vágott a szavába. Emelt hangon közölte, hogy Menaya túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy ilyesmiről döntsön, hogy jobban teszi, ha tiszteli az idősebeket és okosabbakat, hogy nincs joga beleszólni a férfiak dolgába és hogy ha ezt mind elfelejti, csúnyán megjárhatja, az is lehet, hogy soha többé nem látja a csemetéit, szóval tartsa észben, hol a helye és legyen engedelmes, jó asszony.
A kiabálástól a kis Yanna megijedt és bömbölni kezdett, a fivére, Avion pedig nyugtalanul pislogott az anyjára sárga szemeivel. Menaya felvette a síró kislányt, ringatni kezdte és kis, kopasz feje mögül bizalmatlanul nézett a szobába tömörült népségre. Hosszas egyezkedés után végül sikerült kiharcolnia, hogy Avion és Yanna otthon lakjanak és az ő főztjét egyék, s cserébe megígérte, hogy engedelmeskedik, támogatja a tanítók munkáját, nem rontja el az ikreket fölösleges gyengédséggel. Miután megegyeztek, a tömeg eltakarodott, csak Menaya, a férje és az ikrek maradtak a szobában.
 - Megvesztél? - kérdezte a férj. Ideges volt a dühkitörés miatt; az asszony eddig olyan csendesnek tűnt.
 - Igen, vedd tudomásul, hogy megvesztem! - felelt a feleség keményen, és a világért sem árulta volna el, hogy nyomorultul érzi magát. Hátat fordított az urának, tisztába tette az ikreket, és görcsösen próbált nem gondolni rá, hogy veszített.
Életében először és utoljára szállt szembe a nála erősebbekkel.

2.
 - A mocsári démonok öreganyja egye a saját máját késsel-villával a neve napján! - sziszegem, miközben egy szomorú szemű, udvarhölgyből ápolóvá lett craniai nő pálinkás ronggyal törölgeti a karomon ejtett, csúf kardvágást, az ital másik felét pedig elkortyoltatja velem, fájdalomcsillapítás végett. Sérülésemet csatamezőn szereztem, mégse érzem magam hősiesnek: csak egy Yanna nevű, dühös gathiai kamaszlány vagyok, akinek kegyetlenül csípi a sebét a szesz. Pillanatnyilag legszívesebben otthon ülnék, Gathia hegyvidékén, anyám és apám kunyhójában, távol a zsoldosléttől, a hírnévtől, távol Crania csatájától, és szilvalekvárt ennék magában a yantibőrök között.
A tőlem balra lévő fekhelyen egy nálam nem sokkal idősebb fiú fekszik, és meredten bámul fölfelé. Szép, finom vonású arca nemesi származásra vall. A derekán levő kötés már csúnyán átvérzett. Dermedt csend uralkodik a teremben.
Az ápolónő végez, átköti a karomat egy fehér rongydarabbal, közli, hogy holnapig nem mehetek sehová, és kimegy. Egyedül maradok az úrfival és a halotti csönddel. A némaság maga alá temet: a szívem dobbanását is kibírhatatlanul hangosnak érzem. Tudom, hogy a fiú nem húzza soká. Ő is tudja.
Hirtelen megszólal:
 - Nem tudom, mit keresek itt. Én nem akartam meghalni. Anyámat nem érdekelte, segítek-e megvédeni a nagybátyám várát az ostromlóktól. A nagybátyám, Agrano azt sem tudja, hogy létezem. A társaim se tudnak rólam semmit. Mindenkinek idegen vagyok és nekem is mindenki idegen. Nem akartam itt maradni, utazni szerettem volna, látni akartam a világot. Nem fogok hiányozni senkinek. Olyan lesz, mintha soha nem is éltem volna.
Meglepetten hallgatom. Nem szólok, hiszen tudom: nem is tudja, hogy itt vagyok. A mellkasomban valami hideg fájdalom terjeng. Tudom, hogy ő már úton van valahová, a világokon túlra.
 - Anyám - folytatja a nemesifjú, és egyenesen rám néz -, miért nem szeretsz? Én vagyok az egyetlen fiad. A húgaimat miért becézgeted, ha rajtam keresztülnézel? Csak mert apánk meghalt, és én éppen úgy nézek ki, mint ő, nem vagyok azonos vele, én nagyon is jelen vagyok. Miért fontosabbak neked a cipőid, a déli selymeid és a kencéid, mint a gyerekeid? Miért nem szeretsz?
Hozzám beszél, illetve ahhoz, akit a helyemen lát. Nem zökkentem ki kábulatából. Valami bennem azt súgja, hogy ez neki most fontos. A kezét nyújtja felém.
 - Mondd, hogy itt vagy - kéri -, mondd, hogy szeretsz. Tudod, hogy nem fogok hazamenni hozzád.
Mi mást tehetnék? Majd'megszakad érte a szívem. - Szeretlek, kisfiam – mondom, és megfogom a kezét. Viaszsápadt arcán mosoly ömlik el. Lehunyja a szemét és utolsót sóhajt. Még holtában is mosolyog.
Még mielőtt aláhullnék a pálinkától mély álomba, arra gondolok: milyen jó, hogy az én anyám szeret engem.

2013/05/03

Mert már nyár van

Dalszöveg. A kíséret éppen készül hozzá.

Érzem a lángot a bőrömön;
boszorkák kínja visszaköszön.
Lételemem a fájdalom,
azzal kelek és álmodom.

Tüzet lélegzem, tüzet iszom,
parázson járok, máglyán alszom.
Gyorsan élek, hamar halok,
egyszer majd mindent itthagyok.

Jön majd egy nagy szél és elsöpör,
eltűnök ebből az egészből,
lesz másik, szép, új életem,
az enyém lesz a végtelen.

Utánam jössz majd és megtalálsz,
a világ végéig meg sem állsz,
átölelsz és el sem engedsz,
mindörökké engem szeretsz.

Nem mozdul meg még a szellő sem,
egyedül vagyok a hőségben.
Álom viszi el eszemet,
reménnyel tölti szívemet.