Előttem az Élet: az arcomba bámul,
rettegek tőle és moccanni sem merek.
Szülői elvárás savesője rám hull,
azt akarják, hogy még náluk is több legyek.
Mi lesz, ha feladom? Talán letagadnak,
vagy a húgom lesz majd helyettem a bajnok.
Mért hittem magamat pótolhatatlannak?
Mindig lesz egy másik, aki nálam is jobb.
Mi van, ha feladom? Fölösleges leszek,
szüleim szégyene, álmot hajkurászó,
mások nyakán élő mindörökké-gyerek,
kiskockás füzetben érzelmekkel játszó.
Hogyha nem adom fel, talán belebukom,
kerékbe tör majd a waldorftalan világ,
a sors kemény keze tengervíz alá nyom,
szememben elhervad a sötét fényvirág,
de az is lehet, hogy én leszek a győztes,
olvasni fognak és szeretni: ki tudja?
Itt állok, a szemem félelemtől könnyes,
az Élet mereven bámul az arcomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése