Hexameterek neki

1.
Retteg a szívem, a vér idebenn szép lassan megfagy,
Arcod képe agyamban vízszinü árnnyá szürkül,
Zajlik az életem, elzár tőled a dupla magyar ma,
Míg te Gödöllőn szenvedsz, mandulagyulladt hősöm.
Úgy ücsörögnék ágyad szélén és borogatnám
Égő torkod s lázhevitette fejed friss vízzel,
Ám a rideg, lelketlen igazság az, hogy sajnos
Nem lehet, itt kell lennem a távoli Fót kebelében.
Így kesereg vala bibliofil nőd itt kedd reggel
Aggodalomtól és idegességtől idiótán,
Sejtvén sejtve: amíg ő harcol a verslábakkal,
Nagybetegen te szobád menedékében LoLozol.

2.
Doszt elegem van a fóti bazárból, édes Marcell,
Elmebaj üldöz, a szájak járnak, a fej megfájdul.
Míg csupa olcsó kis problémán hisztiz az osztály,
Verssel hűti fejét a te kedvesed, így nem robban
Széjjel az ő koponyája, s az illatod emlékével
Él túl. (Vége szakad tán ennek a szarnak is egyszer.)

 3.  

Mint buta popdalok, éjjel-nappal jársz a fejemben,

Már a hiányod a csúf és köznapi élet része, 

Szutykos szerdák, csúnya csütörtökök őrlik a lelkem, 

S félhülye fejjel a távolléttől várlak örökké.

Dal

Alszik a szél, csak a föld szive dobban, a felhők úsznak a vérben,
Izzik a nád a tavon, szavakat köp az ész, visszhangzik a szívben,
Részeg a lélek, a fű csiklandoz, a meggyfa havaz ránk mámort,
Szikrát szór a hajadban a nap, gyere nézd, a világ a miénk.

Lángkoronás a fejed, kedves, kezed égeti arcom, a szádon
Mézpatakok futnak le, a tűz visz, a szó kivirágzik a bőrön,
Lángol a szív, nem adom, de tiéd, gyere vedd el, méreg a csókod,
Vadlovakon fut a Hold fel az égre, de szétvet a láz, gyere már.

Néma a föld, csak a Hold dala hallik az éjben, didereg a vállam,
Szirmot bont a varázslat a csendben, a lélek messzire száll.