A kis hableány

Fehér szeretnék lenni, mint a hab,
buborékként úszni a vízfelszínen,
öntudatlanul szétpukkanni halkan,
s eloszlani majd a levegőben.
Más akarok lenni, más, mint önmagam,
eltűnni, nem lenni többet soha,
nem választani jó és rossz között,
nem sejteni, mi lehetett volna,
nem látni őt, az életre kelt csodát,
akit annyira, annyira akartam,
ki engem semminek, senkinek lát,
akiért mindent, mindent odaadtam.
Itt akarom hagyni a tengert, a földet
(működjön minden nélkülem tovább),
itthagyni a kesergyönyörű életet,
s itthagyni őt, az életre kelt csodát.
Habbá változom: most már nem leszek,
eltűnök, elveszek, elmegyek innen,
léggé, semmivé, buborékká válok,
s elterülök régi hazámon, a vízen.

kis éji death metal

(Angela Gossow hangjára)

szaggat a kín, ez a fájdalom éje
szikrát szór ma az ég feketéje
gyermeki szívek áznak vérbe
közeleg már a halál

nem jön el érted még ezen éjjel
érezd csak, hogy a test hogyan ég el
apránként, iszonyú nagy hévvel
szokjad csak, kicsi lány

nincs az a bűn, ami ezt érdemli
nem teszi ezt soha jóvá semmi
mért minekünk kell így szenvedni
azt már senki se tudja

messze a reggel, nincsen szégyen
egymagad égsz a halál közelében
gyermekszíved elázik a vérben
nem jön a szemre az álom

egérfogó

tompán sajgó fejem kamrájában
lassan rothadó szavak (nevek?)
(egértetem a csapdában)
emléked hullabűze árad mindenhonnan

én írtalak
te itt vagy velem
tinta vagy a tollamban
zene füleimnek

zenévé lesz számtalan neved
minden név, amelyet valaha leírtam
mind te vagy
(mindegyik)

ezernyi arcod rám rothad
ezernyi emléked beborít, átitat
minden szó én vagyok
minden szó te vagy
minden szóban veled vagyok
ebben is

szavakból építettem egérfogót önmagamnak
de hogy hogyan lettél te a sajt (vagy szalonna) benne -
azt nem tudom

Ha egyszer

Ha egyszer darabokra tört az ég a fejem fölött
Ha elveszett minden, amit szerettem
Ha többé nem is emlékszem rá, milyen volt nyugodtan aludni
Milyen volt belefeledkezni valamibe
Ha többé nem tudok bízni semmiben
Ha a mérgek már teljesen tönkretettek
És nem leszek képes lélegzeni sem
Ha nem marad más belőlem, csak csontok és szavak
Talán csak csontok
Akkor nem lesz tovább
Most még van

szalmaláng

fut a bőröm alatt,
fut a koffein
eláraszt lassan
szikrát gyújt az agyban
máris érzem: élek
kezdődik megint

szalmaláng az én erőm
most lobog,
majd enyész
most az enyém minden ész
bágyatag szemem előtt
minden szépség itt lebeg
mesterséges délibábok
nyalka fiúk, néha nők
a fülemben zúg a dallam,
melyet tán egy isten írt
zseléstollam hangtalanul
szántja a papírt

fut a bőröm alatt,
fut a koffein,
és ha egyszer elfogy,
mind e csoda elhagy,
s idebent legbelül
meghalok megint