Tűzzománcok

Elég sok dolgot szoktam csinálni ráérő időmben, mint amint azt már észrevettétek (pardon, észre tetszett venni). Itt az ideje, hogy ezen nmunkáimat is megmutassam; fogadjátok (tessék fogadni) szeretettel.

A gyilkos

A rendőrségen ülök, a kihallgatásra várva. Nem volt időm, hogy alkalomhoz illő göncöt húzzak, úgyhogy barna macskanadrágom, kalózblúzom, piros boszorkánycipőm és őrült sapkám vértezetében éppoly elveszett vagyok a zsernyákok közt, mint E.T. a kórházi ágyon.
Magas, öltönyös fickó lép be. Fiatal, és egészen jóképű volna a sötét hajával, római orrával, fahéjbarna bőrével és hosszú pilláival, ha nem ütne ki vonásai mögül a fanatikus gyűlölet minden és mindenki iránt a planétán.
- Hol volt ön tegnap délután négy és öt között? – kérdezi. A hangja is kellemes; milyen kár, hogy valószínűleg őrült.
- A szobámban, a számítógép előtt – felelek készségesen, tudván tudva, hogy ez az egyetlen dolog, amit tehetek. – Írtam. Tudja, író vagyok.
- Tudja valaki igazolni, hogy otthon volt?
- A lakótársam. Miért? Mi lehet, amit tettem?
- Gyilkosság, példának okáért – von vállat kihallgatóm.
- Kérem – szólok –, ez egész biztosan csak tévedés. Valami bizonyítékuk van ellenem?
- Hogyne volna, hölgyem – mosolyog iszonyatos farkasvigyorral a kihallgató zsaru. Fatörzsszín szemében kegyetlen fény villan. – Hadd olvassam fel.

A falhoz préselték. Egy fegyver csöve elviselhetetlenül égette a halántékát.
- Mit tudsz? - reccsent rá egy az üldözői közül.
- Semmit – felelt a fiú. – Semmit az égvilágon!
Tehetetlenül vergődött a satuszerű markok szorításában.
- Veled volt az a csaj. Mit mondott?
- Semmit, ami nektek fontos volna. Ő sem tud semmit. Feleslegesen vadásztok ránk.
- Hazudsz.
- Nem hazudok. Engedjetek el bennünket.
- Már késő – mondta hidegen a pisztoly túlvégén lévő illető. – Nem hagyhatunk életben.
Érezte, hogy most tényleg meg fog halni. Ez furcsa módon nem páni félelmet jelentett, mint ahogyan azt az ember általában hinné, hanem inkább sziklanehéz nyugalmat, jeges bizonyosságot: hát valóban elveszik tőle az életet, amiért ezelőtt menekült, harcolt és küzdött. Az ő történetének vége.
Mintha az idő múlása lelassult volna: a földtörténeti korok változásával azonos tempóban érzékelte, ahogyan a szemébe roppant férfiatlan módon könnyek gyűlnek, a fegyver tulajdonosa pedig meghúzza a ravaszt; a fémes kattanás, amely normális esetben alig hallhatóan halk és rövid kéne legyen, most mintha évtizedekig tartana. A kín, amely a hangot követte, olyan volt, mintha egyszerre fürösztenék savba, homokba, lángokba, piranháktól hemzsegő vízbe és lávába. Gyanította, hogy egyesek felfogásában a pokol gyanúsan hasonlíthat erre a fájdalomra, s azt is, hogy ez valószínűleg bőven elég vezeklés az összes bűnéért, kezdve attól, hogy hétévesen elvette a kishúga csokiját egész addig, hogy a minap lógott a buszon, tehát jó eséllyel a mennybe kerül, már ha létezik menny egyáltalán.
Pontosan érezte, ahogyan teste végérvényesen megszakítja vele a kapcsolatot, s még egyszer utoljára megdöbbent azon, hogy miközben haldoklott, eszébe sem jutott üvölteni, hanem helyette mindenfélén gondolkodott: poklon, mennyországon, vezeklésen és egyebeken.

Higgadtan megkérdezem:
- Hogyan jutott hozzá ehhez?
- Ön elküldte a tisztelt barátnőjének, S. Sárának, mi pedig feltörtük a címzett e-mail fiókját.
- Ez legális? – kérdezem homlokráncolva.
- Ilyen esetekben igen.
- Milyen esetekben?! Különben is, ez most mire bizonyíték? Legfeljebb arra, hogy a fantáziám egy kissé őrült, ahhoz pedig sem önnek, sem az államnak semmi köze – mondom élesen.
- Azt hiszem, ön nem értette meg egész pontosan, ami itt folyik – hajol közelebb a kihallgató. – Ez nem csupán bizonyíték: ez maga a bűntény. Tagadja, hogy meggyilkolta D. Bálint tizenhét éves fiút?
- Én nem öltem meg senkit.
- Akkor másképp kérdezem. Ön írta ezt a történetet?
- Igen, de...
- Ez beismerő vallomás – villantja a zsernyák megint azt a rettenetes, vicsorgós mosolyt. – Börtönbe megy, kedvesem.
- De...
- Nincs de. Ön gyilkos, be is ismerte. Viszlát – biccent. Mögöttem feltűnik két társa, akik bilincset csattintanak a csuklómra és elvezetnek.

Verítékben úszva ébredek. „Csak egy álom” – motyogom, és a másik oldalamra fordulok. Sikertelenül próbálom elűzni tudatomból azt a tébolyult dühöt, amelyet a zsaru szemében láttam.
Tudom: csak a bűntudat teszi velem mindezt, amiért kitaláltam egy élőlényt, lelket adtam neki, megszerettem és megöltem.
Szörnyeteg vagyok.

Féltés

Éjfél felé járhat. A hatalmas ágy szélén ülve, fásultan ismételgetem:
 - Aludj, kicsikém. Aludj.
Karjaimban a tündegyermek úgy bömböl, ahogy a torkán kifér, apró öklei elfehérednek, olyan erővel szorítja össze őket. A csöppnyi testet görcsös zokogás rázza. Hiába próbálom ringatni: úgy kapálódzik, mint a fuldokló, még a hegyes fülei is bívorvörösek.
Pontosan tudom, mi a baja: a félelem, az én félelmem. Ez az érzékeny kis elfpalánta megérzi, ami az anyjában lakik, s ez most nem épp mesés dolog, amit nem is lehet csodálni, hiszen ostromlott várban vagyunk. Ha megtehetném, én is ordítanék: a fiam apja odakint harcol. Túl fiatal vagyok hozzá – alig tizennyolc tavaszt láttam –, hogy elveszítsem. Ha van egy morzsányi igazság a világon, márpedig egy morzsányinak egész egyszerűen lennie kell, nem özvegyülhetek meg fél évvel azután, hogy hozzámentem. Még hosszú évtizedekig együtt kell élnünk, osztozni szereteten, örömön, búbánaton, életen és halálon.
Míg ezt mind az istenek szemére hányom, a csecsemő lassan álomba sírja magát. Karjaival belém kapaszkodik, kecses fejecskéje elpihen rajtam, légzése halk, szuszogó. Puhán, vigyázva dőlök a nyoszolyára, hogy fel ne ébresszem, és belemeredek a sötétségbe.
Képek lebegnek szemem előtt: a férjem arca, nyugodt félmosolya, világos színű, lófarokba fogott haja, szögletes arcformája, magas homloka, színét váltó, mélyen ülő szeme. Fájdalmasan élénken látom és hallom őt, különböző díszletek közt: egy király tróntermében, lanttal a kezében, dallal óhajtván elnyerni a trónon ülő uralkodó kegyeit, majd vörös faliszőnyegek háttere előtt, varázsitaltól bódultan, ahogyan egyenesen rám néz. A kitágult pupillájú szemben saját tükörképemet is megpillantom: hosszú, fekete hajam kibontva, szabadon hullámzik, ovális arcomon és rügyzöld szememben hihetetlen döbbenet ül, kék báli ruhámon az imént öntöttem végig valami folyadékot: csak ebben a pillanatban fogtam fel, hogy szeretem. Később egy fekete sörényű, fehér lovon ül. Hallom mély, hajlékony hangát énekelni, hallom nevetni, és belül tompán sajgok, emlékezve mindarra, amit együtt láttunk. Hangosan felzokognék, de nem ébreszthetem fel a kisfiamat. Könnyek folynak az arcomon; próbálom visszatartani, de nem sikerül.
A képek, amik a lelkem sebeit szaggatják, mintha valamiféle kegyetlen diadalt éreznének aggodalmam és retegésem kínja felett: látom, ahogy szívem kedvese küzd odakint, a várfalon: napszőke hajzata csapzottan lobog, arcán és viharfelhő-szürke szemeiben világokon túli düh és ugyanaz a halálfélelem, mint énbennem, bőrén nyirkos, nehés veríték csorog végig, s beleivódik vértől és sártól mocskos, szakadt ingjébe.
Már nem sírok; félelmem helyét sötét harag veszi át. A gyermek mocorogni kezd a mellkasomon és halkan felnyöszörög, majd visszaalszik.
Az elf, akit szeretek, elkeseredetten harcol, s én gondolatom erejével erősítem, ellenfeleit gáncsolom, bizonytalanítom. Közben lopva csodálom a mozdulatait: már-már táncolni látszik, ha nem az arcát, azt a fáradt, szomorú arcot látom. Tánca a fájdalom néma kiáltása, mely egyenest a zsigerekből, izmokból szakad fel. Minden egyes szúrása, ütése célba talál, pusztulást és szenvedést oszt, közben pedig hangtalanul üvölti az égre, az isteneknek, hogy az élet, amit teremtettek és nekünk adtak, kegyetlen és igazságtalan.
Ebbe a félelmetesen lenyűgöző képbe feledkezve mély, üres álomba ájulok. Úgy ölelem magamhoz a fiamat, mintha álmunkban is védelmezném.

Feneketlennek tűnő álmomból arra ébredek, hogy egy lantnyúzástól kérges kéz érinti a vállamat.
 - Minden rendben – mondja életem elfje, mikor felnézek. Az ágy túlsó oldalán fekszik, hála Dorien istenanyának, épen és egészségesen. – Vége. Győztünk.
 - Hála az égnek – mosolyodom el megkönnyebbülten. – Nagyon féltem.
 - Én is. Mindenki félt. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik.
 - Hiányoztál – nevetek fel halkan. – Fáradt vagy?
 - Ami azt illeti, igen – bólint. Rövid idő alatt mélyen elalszik, s én is így teszek, ezúttal békésen és nyugodtan.