Féltés

Éjfél felé járhat. A hatalmas ágy szélén ülve, fásultan ismételgetem:
 - Aludj, kicsikém. Aludj.
Karjaimban a tündegyermek úgy bömböl, ahogy a torkán kifér, apró öklei elfehérednek, olyan erővel szorítja össze őket. A csöppnyi testet görcsös zokogás rázza. Hiába próbálom ringatni: úgy kapálódzik, mint a fuldokló, még a hegyes fülei is bívorvörösek.
Pontosan tudom, mi a baja: a félelem, az én félelmem. Ez az érzékeny kis elfpalánta megérzi, ami az anyjában lakik, s ez most nem épp mesés dolog, amit nem is lehet csodálni, hiszen ostromlott várban vagyunk. Ha megtehetném, én is ordítanék: a fiam apja odakint harcol. Túl fiatal vagyok hozzá – alig tizennyolc tavaszt láttam –, hogy elveszítsem. Ha van egy morzsányi igazság a világon, márpedig egy morzsányinak egész egyszerűen lennie kell, nem özvegyülhetek meg fél évvel azután, hogy hozzámentem. Még hosszú évtizedekig együtt kell élnünk, osztozni szereteten, örömön, búbánaton, életen és halálon.
Míg ezt mind az istenek szemére hányom, a csecsemő lassan álomba sírja magát. Karjaival belém kapaszkodik, kecses fejecskéje elpihen rajtam, légzése halk, szuszogó. Puhán, vigyázva dőlök a nyoszolyára, hogy fel ne ébresszem, és belemeredek a sötétségbe.
Képek lebegnek szemem előtt: a férjem arca, nyugodt félmosolya, világos színű, lófarokba fogott haja, szögletes arcformája, magas homloka, színét váltó, mélyen ülő szeme. Fájdalmasan élénken látom és hallom őt, különböző díszletek közt: egy király tróntermében, lanttal a kezében, dallal óhajtván elnyerni a trónon ülő uralkodó kegyeit, majd vörös faliszőnyegek háttere előtt, varázsitaltól bódultan, ahogyan egyenesen rám néz. A kitágult pupillájú szemben saját tükörképemet is megpillantom: hosszú, fekete hajam kibontva, szabadon hullámzik, ovális arcomon és rügyzöld szememben hihetetlen döbbenet ül, kék báli ruhámon az imént öntöttem végig valami folyadékot: csak ebben a pillanatban fogtam fel, hogy szeretem. Később egy fekete sörényű, fehér lovon ül. Hallom mély, hajlékony hangát énekelni, hallom nevetni, és belül tompán sajgok, emlékezve mindarra, amit együtt láttunk. Hangosan felzokognék, de nem ébreszthetem fel a kisfiamat. Könnyek folynak az arcomon; próbálom visszatartani, de nem sikerül.
A képek, amik a lelkem sebeit szaggatják, mintha valamiféle kegyetlen diadalt éreznének aggodalmam és retegésem kínja felett: látom, ahogy szívem kedvese küzd odakint, a várfalon: napszőke hajzata csapzottan lobog, arcán és viharfelhő-szürke szemeiben világokon túli düh és ugyanaz a halálfélelem, mint énbennem, bőrén nyirkos, nehés veríték csorog végig, s beleivódik vértől és sártól mocskos, szakadt ingjébe.
Már nem sírok; félelmem helyét sötét harag veszi át. A gyermek mocorogni kezd a mellkasomon és halkan felnyöszörög, majd visszaalszik.
Az elf, akit szeretek, elkeseredetten harcol, s én gondolatom erejével erősítem, ellenfeleit gáncsolom, bizonytalanítom. Közben lopva csodálom a mozdulatait: már-már táncolni látszik, ha nem az arcát, azt a fáradt, szomorú arcot látom. Tánca a fájdalom néma kiáltása, mely egyenest a zsigerekből, izmokból szakad fel. Minden egyes szúrása, ütése célba talál, pusztulást és szenvedést oszt, közben pedig hangtalanul üvölti az égre, az isteneknek, hogy az élet, amit teremtettek és nekünk adtak, kegyetlen és igazságtalan.
Ebbe a félelmetesen lenyűgöző képbe feledkezve mély, üres álomba ájulok. Úgy ölelem magamhoz a fiamat, mintha álmunkban is védelmezném.

Feneketlennek tűnő álmomból arra ébredek, hogy egy lantnyúzástól kérges kéz érinti a vállamat.
 - Minden rendben – mondja életem elfje, mikor felnézek. Az ágy túlsó oldalán fekszik, hála Dorien istenanyának, épen és egészségesen. – Vége. Győztünk.
 - Hála az égnek – mosolyodom el megkönnyebbülten. – Nagyon féltem.
 - Én is. Mindenki félt. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik.
 - Hiányoztál – nevetek fel halkan. – Fáradt vagy?
 - Ami azt illeti, igen – bólint. Rövid idő alatt mélyen elalszik, s én is így teszek, ezúttal békésen és nyugodtan.