kísérleti akármi

Valamit elveszítettem. Ez az első gondolatom. A hiányérzetet előbb ismerem fel, mint bármi mást. Az aszfalton állok, fény zuhog rám egy utcai lámpából, mint a zuhanyrózsából a meleg víz. Fáradt vagyok. A lábam nehéz, a hátam is fáj. Lépnék, de egész testem tiltakozik a mozgás ellen. Nem tudom, honnan jövök, nem tudom, hol, miért köpött világra az Anyatermészet fogatlan szája. Fogalmam sincs, ki vagyok. Valami fontos hiányzik, nekem, tőlem. Valami nincsen, ami egyszer a részem volt. Ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok. Az utca szinte elhagyatottabb, mint én.
Feldereng, hogy létezett egyszer valaki, akihez tartoztam. Emlékfoszlányok sorjáznak be agyam hátsó ajtaján. Már sejtem, ki lehettem ezelőtt. Biztos, hogy megváltoztam. Elindulok, bár sajog mindenem. Járok a néptelen utcán, egyedül. A sarki buszmegállóban egy cingár, szakállas kis emberke a hátizsákjához beszél fennhangon. Kikerülöm. Még mindig nem tudok semmit biztosan. Darabokból kell újra összeraknom mindent. Voltam valaki és volt valakim. Ő hiányzik mellőlem, most már tudom. Elhagytak, vagy én voltam az elhagyó, annyira mindegy. Emlékszem egy kiáltásra, egy iszonyú, zsigeri üvöltésre, ami végigdörömbölt a bordáimon és elviselhetetlenül szaggatta a torkomat, az egész testem belerezgett tetőtől talpig. A vége hörgésbe fulladt. Még mindig nem értem, mi történt itt. Csak megyek előre, nem törődöm a fájdalommal. Lehajtott fejjel keresgélek az emlékek között, de még mindig túl kevés van belőlük. Nagyon akarom tudni, mi ez az egész; erőltetem az emlékezést, hogy a könnyem is kicsordul. Visz a lábam, ő maga se tudja, hova. Kiérek a városból leülök az út szélén, nincs hova mennem. Nem tudom, ki vagyok. Kósza képek között kutatva nyom el az álom.