A varázslónő (iskolai kreatívírás-feladat)

1.

Éjfél. Vidéki vasútállomás. Fölöttem sercegve égő, szürkészöld fényű neoncső, alattam telefirkált pad, körülöttem fura, hallgatag figurák, arcom előtt fekete köpenyem csuklyája. Itt sincsen. Pedig ez volt a legjobb az összes lehetséges hely között. A nagy semmi közepe: milyen szépen illett volna a történetbe. Mint a mesében: a pásztor, miután a fél világot bejárta kedves báránya után, a kietlen pusztaságban, Magyarország legelfeledettebb porfészkében rábukkan az elbitangolt jószágra, és kölcsönös megbocsátásban részesítik egymást, az egyik azért, mert a másik elhagyta, a másik pedig, mert az egyik engedte elmenni, végefőcím, happy end, a főcímdalt játssza a Mely vagy Jamie Cullum. Ha nem, hát nem: holnap is lesz nap. Nem adhatom fel a keresést.

A királylány és a kővé vált herceg (waldorf diplomamunkám művészi része)

Réges-régen, amikor a világon még volt csoda és varázslat, élt egyszer egy király, az Óperenciás - tengeren is túl. Volt neki egy leánya. Ez a lány álmodozó teremtés volt, naphosszat csak a toronyszobában ücsörgött a könyvei fölött, és ha tehette, ki sem mozdult onnan. A király és a királyné szerették volna már férjhez adni, mert már eladósorban volt, de ő látni sem akart egy férfit sem. Ettől a királyi pár igencsak szomorú lett. Addig-addig töprengtek rajta, hogy mitévők is lehetnének, amíg végül elkeseredett tettre szánták el magukat. A királylányt egy tavaszi estén a saját felséges apjának katonái hurcolták le a toronyból, ki a sötét rengeteg erdőbe, és magára hagyták.
Szegény királylány csak sírt-rítt, amikor egyedül maradt. Didergett a hűvös szélben, és félt, hogy felfalják a vadállatok. Addig sírdogált, amíg egészen el nem álmosodott. Letelepedett egy hatalmas lombkoronájú cserfa tövébe, és már épp elszundított volna, amikor a füle mellett megszólalt egy hang:
- Kérlek, segíts rajtam, szépséges királykisasszony.
- Milyen varázs ez? - pillantott körbe a lány, de senkit sem látott. - Milyen gonosz tündér vagy szellem játszik velem?
- Nem vagyok tündér, sem szellem - mondta a hang -, ember vagyok, akárcsak te. Varázslat csapdájába estem, földi porhüvelyem kőszoborként pihen egy pincében, nem messze innen. Kérlek, szabadíts meg, meghálálom a segítségedet.
- Ki vagy te?
- Egy távoli ország hercege vagyok. Egy napon, egy esztendővel ezelőtt, vadászni indultam, és messzire kerültem az otthonomtól. Ebben az erdőben jártam, amikor megpillantottam egy olyan szép őzsutát, amilyet emberi szem még sosem látott. A bundája fénylett, mint az arany, a szeme smaragdzölden szikrázott. Megbűvölten üldözőbe vettem, és addig hajszoltam a nemes állatot, míg az holtan össze nem esett, éppen azon a helyen, ahol most te ülsz. Akkor megjelent előttem az őz gazdája, egy varázslóasszony, és azt kérdezte: "Mit vétett neked az én kedves állatom, hogy elvedd az életét?". Én csak álltam ott, mint egy sóbálvány, és nem tudtam, mit kéne tennem. Magával vitt a kastélyába, az erdő legmélyebb mélységébe, le a kastély legsötétebb pincéjébe, és a kezembe adott egy könyvet, hogy olvassam fel egy perc alatt, ami le van benne írva, amikor pedig az egy perc letelt, kővé változtatott.
- Hogyan segíthetek neked?
- Gyere velem - felelt a herceg. - Szabadíts meg a varázstól.
- Mit adsz cserébe?
- Mit kérsz?
- Csak vigyél el innen - mondta a királylány. - Adj tetőt a fejem fölé, és én bármit megteszek érted. - Felkelt a fa alól, és megkérdezte: - Merre induljak?
A herceg hangját követve végül megtalálta a kastélyt a rengeteg legsötétebb zugában. Kinyitotta a nehéz, korhadozó tölgyfaajtót, végigment a homályos, pókhálókkal sűrűn beszőtt folyosókon és a keskeny, meredek csigalépcsőkön, le a nyirkos, dohos, vaksötét pincébe. Cipellője alatt málladoztak a lépcsőfokok kövei; mintha varangyokon lépdelt volna. Amikor már néhány lépés híja volt csak, hogy leérjen, az egyik kő hirtelen kifordult a lába alól, és ő elvágódott a nedves, sáros földön. Miközben nagy nehezen feltápászkodott, egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Kicsi volt, hűvös és sima, és néhány kallantyú állt ki belőle. A lány meghúzta az egyiket, mire halk kattanás hallatszott, és a tárgy tetején apró, reszketeg lángocska gyúlt. A pislákoló, halvány fény bevilágította a pincét, hatalmas, alaktalan árnyakat rajzolt a falakra.
A királylány odament a herceg daliás szobrához, kivette a kőkézből a könyvet, és a különös szerkentyű fényénél hangosan felolvasta a könyv lapjain ékeskedő, cifra betűkkel írt sorokat.

Ha szíved vak, szemed hiába lát,
ha bent sötét van, kint hiába a napfény,
ha nem mondasz semmit, hiába beszélsz,
ha nem szeretsz senkit, céltalan létezel.

Nagy recsegés-ropogás támadt, a falak remegni kezdtek, a kőszobor megmozdult és újra hús-vér emberré vált. A pincelépcsőn megjelent a varázslónő, egy pöttöm termetű, csuparánc arcú, időtlenül bölcs tekintetű asszony, baljában kétembernyi magas varázsbottal, a haja egyetlen hatalmas hófehér gomolyfelhő.
- Feloldozást nyertél az átkom alól, herceg - mondta. - Tudd, hogy vakságod és tehetetlenséged nem akkor kezdődött, amikor a perc letelt, hanem jóval azelőtt, hogy otthonról elindultál. Ha elhagyod ezt a helyet, emlékezz, és járj végre nyitott szemmel a világban. Te pedig, királyleány, mert rólad is jól tudom, ki vagy, ne menj többé vissza atyád várába. Légy otthon a valóságban, éppúgy, mint a szavak között, és te se feledd soha, ami ma történt. Élj úgy, ahogy téged megillet, a hozzád méltók oldalán. Menjetek békével. - És eltűnt.
A herceg ekkor kézenfogta a lányt, hazavezette a maga birodalmába, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. A lakodalmon én is ott voltam, ezt a mesét is onnan hoztam magammal.

Missing you is my profession

A hiány, mint mérges, kékruhás manó

(waldorfos mínuszlény, tudod)
itt tombol, toporzékol koponyám börtönében
észre, érvekre, közelgő érettségikre fütyülve
téged akar látni hallani, szagolni, most azonnal.
Szerelem? Dehogy. Vagy nem nagyon.
Nem akarok ragaszkodni hozzád,
nem akarok rád szokni, mint egy drogos.
Nem akarom, hogy fájjon, ha nem vagy velem.
Hiányod, mint a firka füzetemben,
csúf, sötét, formátlan, de radírozható.
Szeretlek? Talán. Túl sok, túl kevés.
Túl sok hősöm öltött benned testet,
túl kevés ideje ismerlek. (Három hete.)
Túl gyorsan lettél túl fontos nekem.
Túl sok a kérdés, ha rád gondolok.
Ből manó emlékekkel, hangokkal zsonglőrködik
agyam hátsó, zajosabbik traktusában,
a szavak, képek, a sokkilométeres gyaloglások
kis tenyerében labdává sűrűsödnek.

Hiányzol, na.

(Március 3.)