A hiány, mint mérges, kékruhás manó
(waldorfos mínuszlény, tudod)itt tombol, toporzékol koponyám börtönében
észre, érvekre, közelgő érettségikre fütyülve
téged akar látni hallani, szagolni, most azonnal.
Szerelem? Dehogy. Vagy nem nagyon.
Nem akarok ragaszkodni hozzád,
nem akarok rád szokni, mint egy drogos.
Nem akarom, hogy fájjon, ha nem vagy velem.
Hiányod, mint a firka füzetemben,
csúf, sötét, formátlan, de radírozható.
Szeretlek? Talán. Túl sok, túl kevés.
Túl sok hősöm öltött benned testet,
túl kevés ideje ismerlek. (Három hete.)
Túl gyorsan lettél túl fontos nekem.
Túl sok a kérdés, ha rád gondolok.
Ből manó emlékekkel, hangokkal zsonglőrködik
agyam hátsó, zajosabbik traktusában,
a szavak, képek, a sokkilométeres gyaloglások
kis tenyerében labdává sűrűsödnek.
Hiányzol, na.
(Március 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése