1.
A gyertya lángja összezsugorodott a karosszékem mellett álló
kecskelábú asztalkán. A könyvtár egy pillanatra sötétbe borult. Felnéztem az
éppen lapozgatott könyvből.
- Üdv, Yanna –
vigyorgott szélesen az előttem álló filigrán termetű, tetőtől talpig feketébe
öltözött lány. – Szép könyvtár. Örömest
beköltöznék. – Keskeny résű, szépen metszett szemeiben furcsa, sötét tűz lobogott.
- A bátyámé. –
Valamelyest feljebb csúsztam eddigi, félig fekvő testhelyzetemből. – Mi szél
hozott, Oane? Hogy jutottál át az őrökön?
- Kikerültem őket –
vont vállat. – Elég könnyű volt átjutni rajtuk, én a bátyád helyében útilaput
kötnék az egész bagázs talpára. Készülj, Zsoldos, okosabb, ha velem jössz.
Veszélyben vagy.
- Általában meg tudom
védeni magamat.
- Csatában, igen, azt
elismerem, de én is be tudtam jönni, és a kollégáim, tudod, nem azok a tisztán
harcoló népek. Hidd el, jobb, ha jössz.
- A testvérem…
- Ő nincs veszélyben,
a parancsban egyedül rólad volt szó.
- Mi folyik itt?
- Később elmondom.
Gyere. – Oane, a saehani asszasszin karon ragadott és húzni kezdett az ablak
felé; hiába volt még nálam is pöttömebb, morzsányit sem kellett erőlködnie. –
Nincs sok időnk.
Fertályóra múlva egy zsúfolt, zajos kocsmában ültünk,
hangosan és rendkívül hamisan éneklő részegek között, egy-egy gyümölcslés
poharat szorongatva.
- Miért? – szegeztem
neki a kérdést. – Mi van, amiért érdemes lenne engem megölni?
- A kardod és a
könyveid, példának okáért.
- A könyvtár Avioné.
- Mindegy. Te vagy a
Zsoldos, a fővezér húga, a király kegyeltje. Ennél kevesebbért is béreltek már
fel hozzám hasonlókat.
- Miért segítesz
nekem? – Kedveltem a saehanit, de ez valahogy nem őrá vallott.
- Tudod te, mekkora
háború törne ki közöttünk, ha te meghalnál? – vonta fel a szemöldökét. – Elég
jó most nekem, semmi kedvem nincs elveszíteni az előjogaimat valami műkedvelő
golaniaival szemben. Ha téged eltakarítanak, fújhatom a kényelmes kis életemet
és a nemesi klienseket. Valójában tehát nem téged mentelek meg, hanem a
tulajdon anyagi biztonságomat. Várj, odanézz.
Ketten léptek be az ivóba: egy füstös képű golaniai és egy
szalmaszőke gathiai férfi. Odasomfordáltak a pulthoz, rendeltek egy-egy adag
síksági szeszt, és lapos, sunyi pillantásokkal méregették az összeverődött
népséget. A saehani a szája elé emelte az ujját és lerántott az asztal alá.
- Nyomás – sziszegte
a fülembe az abrosz jótékony takarásában –, másszunk el az ajtóig, aztán
fussunk.
Izzadt lábak erdejében négykézlábaztunk kifelé; próbáltam
nem lélegezni. Időnként ki kellett térnem egy-egy rúgás elől. Már szinte kiértünk,
amikor a kalászhajú utánam vetette magát, és a hatalmas szemű, cserzett bőrű
nyugatföldi férfi is követte. Rohanásra váltottunk.
A két pasas (kollégák, súgta újdonsült társam, nem mintha
nem sejtettem volna) a kézművesnegyedben ért utol bennünket, Athaneya legjobb
vargájának kéménye mellett, a háztetőn.
- Ha leesel, megöllek
– mondta a foga közt Oane.
- Összetévesztesz egy
elkényeztetett, vízfejű kishercegnővel – állapítottam meg, és egy fürge
döféssel megtérítettem a szőkét az istenekhez. A másik ettől hétszerte
ravaszabb lett, mint annak előtte, és bevitt egy cseles vágást a karomra. Az
ingem felhasadt, vérem kicsordult; magamban átkozódtam egy sort (a nyomorú
sorsú ruhadarab ikerfivéremtől származott) és elkerültem egy csúnya döfést. A
golaniai úgy verekedett, mint egy sebzett sárkány, pokoli dühe erőt és
pontosságot adott a mozdulatainak, de nem vakította el eléggé ahhoz, hogy
könnyebben elbánjunk vele. Sarokba szorított bennünket a tetőn, egy sikátorba
ugrottunk le előle, ő követett bennünket. Égett szagú, sötétszürke füstfelhőbe
burkolóztunk: köd előttünk, köd utánunk.
Az athaneyai bérgyilkosok gyorsak és alattomosak voltak,
mint a kígyó. Előszeretettel használtak nyeletlen dobópengéket és kicsi,
ruharáncokba rejthető késeket, de mesterien bántak szinte bármivel, amit a
kezük közé kaparinthattak. Oane, az én asszasszinokhoz képest is fortélyos
cinkostársam azért is kivételesnek számított, mert kapcsolatban állt egy
bandával, akik némi szívességért, élelemért, illetve kellemetlenkedő személyek
eltüntetéséért cserébe fura ketyerékkel látták el őt. Ezekkel a Saehan északi
részéről, Sárkányvárból származó ingyombingyomokkal vásári mutatványosok
szoktak szemfényt veszteni a piactéren, de ő akkor szerette használni őket, ha
a munkája végzése közben akadályokba ütközött, azaz ha a célszemély vonakodott
távozni az élők sorából, és ezt fegyveresek segítségével juttatta kifejezésre.
A kis szerkezetek tehát elképesztően hasznosak tudtak lenni.
2.
- Itt egy időre
biztonságban leszünk - jelentette ki Oane, és kulcsra zárta mögöttünk az ajtót.
- Sajnos nem hiszem, hogy volna itthon bármi ehető, de egy kis teával talán
megkínálhatlak.
- Itt laksz? -
kérdeztem. Némileg feszengtem a pici, piszkos és barátságtalan helyiségben.
- Ez a létező
legbiztonságosabb hely az egész országban, de amennyiben derogál, tőlem
kimehetsz meghalni, fel is út, le is út. Senki sem kényszerít.
- Egyáltalán, miért
akarnak megölni? – értetlenkedtem. – Kinek ártottam én? Én csak egy…
- Mikor tanulod meg
végre, hogy nem csak egy nevesincs vándor zsoldos vagy?! – förmedt rám hirtelen
a saehani. – Te vagy az új legendák
hőse, nem csak itt, de a szomszédos országokban is. Mesék és énekek szólnak
rólad. Az emberek tisztelnek. Ott, ahol nincsen semmi, csak sár, eső, hó és
reménytelenség, Gathia, Saehan, Crania és Golania elhagyatottabb vidékein, a
gyerekek olyanok akarnak lenni, mint te. Télen, amikor mindenütt megáll az élet,
és mindenki nyomorog, a te történeteid tartják a lelket az éhezőkben. Most a
vén ravasz Laneil király egyre gyengül, a gathiaiak lassan egészen magukra
maradnak, az olyan hataloméhes szörnyetegek, mint minden nemes, Aviont, azt a
naiv, kutyahűséges hülyét kivéve persze, egyre arcátlanabbak. Ilyenkor a hozzád
hasonlókra még inkább szükség van, mint egyébként, és ezt az intrikusok is
pontosan tudják. Rengeteg rohadtságot követnek el büntetlenül, de téged nem
ölhetnek meg csak úgy. Ezt már nem tehetik meg. Ezért teszem, amit teszek, ha
mindenképp tudni akarod.
- Azt a kacskaringós
yantiagyarát – vigyorodtam el zavartan –, ez szép volt. Miért nem mentél inkább
dalnoknak?
- Haha – húzta el
szép vonalú száját a saehani – felnőhetnél egyszer végre, Yanna. A végén még
beleírom a rólad szóló dalba, hogy „Ő, ki mindörökre kétesztendős maradt”. Egy
ideig átverhetjük a fiúkat, de nem soká. Ha elkapnak, mindkettőnket halálra
kínoznak.
3.
Amikor a két hajszálra
egyforma, bronzbarna bőrű, délceg golaniai férfi betörte az ajtót, már csak
Oane ült ott az asztalnál, és halálmegvetően itta a teáját.
- Üdv, fiúk -
mosolygott a saehaniak szertartásos kedvességével. - Kértek?
- Elhoztad a
sárgaszeműt?
- Meglógott - felelt
lazán. Megfontoltan kettétört egy vajas süteményt, és beleáztatta a bögréjébe.
- Már nincs a városban.
- Hagytad
elmenni?! - hördült fel az, amelyik eddig csendben volt. - Ezért…
- Megöltök? -
Megmentőm arcán semmi sem látszott. A hangja is szenvtelen volt, egyedül
én hallottam ki belőle némi lesajnálást. – Feltegyek előbb egy kis teavizet?
A jövevények felborították az asztalt, egyikük torkon
ragadta a saehanit. Ő szelíden hagyta pofozni magát. Egyre csak vártam, hogy
megmozduljon, az ájulásba vagy a nemlétbe segítve az egy öntőformára készült nyugatföldieket,
de nem így lett. Kerek, szabályos játékbabaarca rohamosan veszített kellemetes
formájából és színéből. Lábai már nem bírták el a teste súlyát: tehetetlenül,
védekezés nélkül tűrte az ütlegeket. Fel akartam pattanni és harci üvöltéssel
berontani, hogy kiszedjem a hasonmások markából, de nem tehettem. Ahogy
elengedték, tompa puffanással a piszkos padlóra rogyott. Közel álltam ahhoz,
hogy hangosan felsikoltsak. Az ikrek még rugdalták egy darabig, aztán mikor
látták, hogy nem mozdul többet, otthagyták. Még szinte el sem halt a lépteik
zaja, amikor a pici szoba ablakán füst és láng csapott ki, és a falak
leomlottak. Csönd lett. A lila-feketére püfölt Oane kisétált a kapun az utcára,
és fölnézett rám, aki elképedve kuporogtam az ablakkal szemközti fa tágas
odvában.
- Lejössz? – kérdezte
ártatlanul.
4.
Hárman voltunk a könyvtárban: Oane, egy kosár
csípős-fűszeres nyugati sütemény, meg én. Olvastunk, síksági szesszel kevert
gyógynövényteát ittunk, és élveztük a semmittevést.
- Van egy meló,
Zsoldos – mondta a ferdeszemű teli szájjal –, Golania, Eada. Hatalmi viszály a
helytartó és a húga között, polgárháború, hullák az utcákon meg minden. Nekünk
való hely. Jössz?
- Aham – feleltem, és
lenyeltem a falatot –, ki mellett harcolunk?
- A megbízónk Elan, a
húg. Valószínűleg ugyanolyan rohadék, mint a bátyja. Holnap indulunk.
- Rendben – vettem el
még egy süteményt, aztán megkérdeztem: - Miért?
- Mit miért?
- Miért mentettél
meg?
- Nem mondtam még el
elégszer?
- Most komolyan
kérdezem.
- Mindkétszer
komolyan mondtam.
- Kevés.
- Hagyj már békén –
mordult fel. – Hogy lehetnek a zsoldosok ilyen érzelgősek? Most valami nagy
monológot akarsz a barátságról, a szeretetről meg a bajtársiasságról? Lesheted.
Annyi az egész, hogy nekem is kell valaki, akire számíthatok. Kész. Semmi
magasztos.
- Tudtam! –
vigyorogtam, mint az ostoba képű vízköpők a királyi palota előtti szökőkútban.
– Tudtam, hogy neked is van lelked!
- Kuss – reccsent
rám, és a számba tömött még egy darabot –, holnaptól hadi koszton élünk, szokj
el az úri sortól, de gyorsan.
- Én is szeretlek –
mondtam a sütin keresztül, és kiadósan megszorongattam. – Te kis méregzsák.
- Mész innen?! – üvöltött
rám vigyorogva, de nem lökött el.
Így szerettük mi egymást.
