Idegenek

A súlyos, vaspántos ajtószárnyak iszonyú döndüléssel felpattantak, és a Tanácspalota nagytermébe egy craniai férfi sétált be. Némelyeknek torkán akadt a falat, mások babonás ijedtséggel néztek a jövevényre, de az evést egy pillanatra mindenki abbahagyta.
Akkor már napok óta tartott a lakoma; Velyca apraja-nagyja a hazatérő győztes sereget ünnepelte. Napok óta szakadatlanul folyt a halotti torral egybekötött győzelmi lakoma; ezt szakította félbe, ha csak néhány szívdobbanásnyi időre is, a szőke, vállas óriás érkezése.
- Mi az, fiúk? - vigyorodott el az északi. - Azt hittétek, ilyen könnyen megszabadultok tőlem?
A szólított bajtársak, akik még épp csak kezdtek felocsúdni mérhetetlen megdöbbenésükből, felpattantak a helyükről, és a jövevény mellkasára borultak. A terembe éppen belépő, kis termetű, szinte gyermeknyi hegyvidéki nő megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába, a fejedelmi gyümölcsöstál pedig éktelen csattanással kicsúszott a kezéből a padlóra, és a déli tartomány kincsei, a szőlő és az őszibarack szétgurultak a márványpadlón. Egy pillanatra megint csend lett, aztán a velycaiak újfent visszafordították figyelmüket a lakomázásra. A craniai kézenfogta az asszonyt, és kivezette a teremből.

- Vártalak - mondta a nő halkan. - Féltem, hogy nem jössz.

Kint álltak a palota széles erkélyén, ahonnan be lehetett látni egész Velycát: a szűk utcákat, a kutakat, a vörös tetejű, szorosan egymás mellett álló házakat. A távolban, a városfalakon túl a Síkság kősivataga vöröslött.
- Tudom. - A férfi kék szeme mosolygott. Megsimította felesége arcát. - Nagyon rossz volt?
- Kicsit.
- Bántottak téged?
- Csak kinevettek, ha beszéltem. Megszoktam már - legyintett a fiatalasszony szégyenlősen. - Miért késtél, Achan?
- Elszakadtam a többiektől. Időbe telt, amíg hazataláltam. Sokat késtem?
- Egy hetet.
- Azt hittem, több lesz.
- Azt hittem, odavesztél.
- Sajnálom, Wyn.
- Már nincs baj - enyhült meg a pöttöm nő. - Itt vagy.
- Hoztam neked valamit - simogatta meg asszonya göndör, szurokfekete hajkoronáját Achan. - Ide nézz. - Egy kisebb zsákot vett elő a köpenye alól, és egy hatalmas, összehajtogatott lebernyegféleséget vett ki belőle. A furcsa holmi vékony volt, mint a saehani selyem, és olyan tapintása volt, mint az öreg, széltől, hótól és szikláktól kifényesedett csizmának. Fémeszölden ragyogott. - Sárkánybőr.
- Szép - biccentett Wyn megbűvölten.
- A Hegygerinc közelében, a sziklás részen szakadtam el a csapattól. Hajnalban, a tábortól nem messze őrködtem, amikor meglepett a bestia. Felváltva üldöztük egymást, végig a Hegység északi oldalán, míg végül a hatodik nap sikerült legyőznöm. Életemben nem láttam még ekkorát.
- Te megsérültél?
- Megkarmolt - gombolta ki az ingjét a nyalka craniai; a mellkasán két széles forradás húzódott végig. - Végül mégis én nyúztam meg őt, és nem fordítva.
- Végre itt vagy - borult egy mély sóhajjal az ura nyakába Wyn, és szipogni kezdett.
- Baj van? - hajolt le hozzá Achan. Az asszony nemet intett. - Dehogy nincs. - További fejrázás. - Mondjad.
- Itt van az öcsém. Láttam, amikor behozták. Bilincsben volt, úgy vezették befelé. Hová viszik itt a foglyokat?
- A börtön lenn van a vár alatt.
- Levezetsz oda?
- Tudod, hogy nem lehet.
- Kérlek!
- Wyn! Tudod, hogy ha ott találnak, mindkettőnket megölnek.
- Tudom, de...
- Ha rajtam múlna, le se vitték volna.
- Tudom.
- Megkeressem és beszéljek vele?
- Megteszed? - A napsárga szempár felragyogott. - Te vagy a legjobb.

- Ettél? - lépett be a lakosztályukba az északi.
- Nem voltam éhes. - Wyn fel se nézett a hímzéséből.
- Hoztam neked enni - tett le a munkaasztal sarkára egy gazdagon megrakott tálcát Achan. - Miért kuksolsz itt, egyedül a sötétben? A többi asszony mind együtt dolgozik, lent, a tanácsnokné szalonjában.
- Nem vagyok én oda való.
- Dehogyisnem, évek óta itt élsz. Ide tartozol.
- Az nem számít. - A kis, törékeny  kezek alatt szemfényvesztő gyorsasággal járt a varrótű. - Idegen vagyok. Én is tudom, ők is tudják. Nincs köztük semmi keresnivalóm.
- Na és? Én is idegen vagyok, mégsem élek a szobámba zárkózva.
- Az más.
- Nem az, de ez most nem számít. Híreim vannak.
- Hm? - a macskaszemek egy pillanatra felnéztek a készülő műből.
- Öcsédről van szó.
Az asszony letette a tűt.
- Mi van vele?
- Nem egyszerű hadifogoly. Megölt egy velycai tisztet. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a szülőfaludnak csak adót kell fizetnie ahelyett, hogy...
- Igen - vágott az ura szavába Wyn. Pontosan tudta, mit szoktak tenni a velycaiak a megszállt területekkel, és nem állt szándékában még egyszer végighallgatni, a családjával összefüggésben pedig pláne nem. - Meg fogják ölni, igaz?
- Nyilvános kivégzés lesz holnap napnyugtakor, a főtéren. - A férfi hangja színtelen lett, a szavak élettelenül kopogtak a kis, sötét szoba csendjében. - Nem tehettem érte semmit. Megpróbáltam beszélni a Tanácsnokkal, de ő hajthatatlan. Példát akar statuálni, megmutatni a világnak, milyen könyörtelen, hogy féljék és tiszteljék.
- Beszéltél a testvéremmel?
- Igen.
- Mit mondott?
- Hogy szeretné, ha nem lennél miatta nagyon szomorú, és sajnálja, hogy nem láthat, amit, tekintve, hogy milyen szép vagy, meg is tudok érteni. - A nő kicsit elpirult. - Hiányzol neki. Velem pedig közölte, hogy ha nem vigyázok rád, visszajön, és addig kísért, míg szálanként ki nem hullik az összes hajam.
- Ugye, nem fél nagyon?
- Nem. Az öcséd úgy vállalta és fogadta el a sorsát, mint a régi énekek hősei.
- Nekem hős, nektek gyilkos.

A lenyugvó nap fénye narancsosra színezte az eget: a Síkság fölött már elkezdett lehűlni a levegő. A főtéren elhalt a tömeg éljenzése. A craniai és a felesége egy dombon ültek, a várostól nem túl messze, és csendben nézték a naplementét.
- Vissza kéne menni - mondta halkan Wyn.
- Még nem kell.
- A tieid ünnepelnek. Menjünk vissza, és akkor csatlakozhatsz hozzájuk. Végülis, győztetek.
- Te vagy az enyéim.
- Nem akarsz velük lenni? Biztosan csapra verik a hordókat.
- Az várhat. Nekik most nincsen szükségük rám. Fázol?
- Kicsit.
- Gyere ide. - Achan közelebb húzta magához az asszonyt, és átölelte a derekát. - Most jó?
- Jó lesz.
Lassan rájuk sötétedett.

megmarad

tintapaca és kávéfolt a papíron
véset az ablakpárkányon
repedés a zománcon
pecsét a szöveten
égésnyom az asztallapon
heg a bőrön
te a fejemben

nem kelt feltűnést
elviselhető
ideig-óráig el is takarható

eltüntethetetlen