valami

Unatkoztam. 

17 és fél

Minden álom elszürkül.

Sosem félek,

nem remélek,

az életem kiürül.

Óriás a távolság

mindenki és 

énközöttem.

Megrémiszt a némaság.

Nincsen kedvem élni sem.

Vágyra vágyom,

lángért égek,

az éhségre éhezem.

Márciusban nagy hó van.

Itt ülök a

matekórán:

királylány a toronyban.

Janny tavasszal

Éled a világ, idebenn valami mocorog,
süt a nap, Steve Lee hangja eszméletre rugdal,
árad a vér, nyálas keményrockot énekel a szívem,
a madarak Cisz-mollban csiripelnek.
Olyan az egész, mint egy tükörterem:
képek mindenütt, szeletek a világból,
egy csontos csukló, egy szomorkás gondolat, egy holland-angol szitokszó,
elkapott tekintetek, botladozó szavak,
lépések a Long Way Down ütemére, végig a Szentmihályin.
Mindenütt én, mindig magányosan.

Evolúció a gimiben

Mostanáig mi voltunk a zsákmányállatok a suli dzsungelében. Áldozatnak születtünk. Életképtelen lények voltunk: kicsik, satnyák, gyengék, sápatagok, szemüvegesek, soha nem szóltunk hozzátok. Féltünk tőletek, úgy csodáltunk benneteket, olyan dermedt, rettegő tisztelettel, mint az őzgida az oroszlánt. Azóta, hogy először beléptünk a suliba, ti keresztülnéztetek rajtunk, gúnyolódtatok velünk, kihasználtátok a tehetetlenségünket, a bizonytalanságunkat. A mi önbizalmunk romjain élősködtetek. Attól éreztétek jobban magatokat, hogy van, aki nálatok is nyomorultabb.
Mi sosem tudtuk, milyen érzés lehet kosarat dobni, métánál hazafutni, megszerezni, amit akarunk vagy ötöst kapni a szóbeli feleletre, nem tudtuk, milyen győztesnek lenni. Csak veszteni tanultunk meg. Mi mindig reménytelenül szerettünk valakit, aki elérhetetlen és tökéletes és közétek tartozik. Egészen eddig mi voltunk az örök mazochisták.
Mostantól minden másképp lesz. Már ellestük tőletek a szilárd önbecsülés és a vagány, laza szemtelenség titkát; pontosan tudjuk, mitől tudtatok eddig átgázolni rajtunk. Megtanultunk bízni a saját erőnkben, tudunk visszavágni, tudunk tojni rá, mit szóltok a stréberes szemüvegünkhöz, az elszállt alter vagy gót zenénkhez, az irodalom ötösünkhöz. Amíg titeket elvakított önnön nagyszerűségetek, mi csendben gerincet növesztettünk. Már nem félünk. Dühösek sem vagyunk. Nem közétek akarunk tartozni, mi mások leszünk, egyszerre erősek, okosak és érzékenyek; nem fogjuk elfelejteni, honnan jöttünk és segíteni fogunk egymásnak, akkor is, ha elértük a célunkat. Mi mindig egy csapat maradunk, a Vesztesek Szövetsége. Összetartunk. Jövünk, és győzni fogunk. Soha többé nem hagyjuk, hogy megfélemlítsetek, elnyomjatok, kiszipolyozzatok bennünket, nem engedünk a jussunkból, a másik emberi lénynek járó tiszteletből. Visszafoglaljuk a folyosókat és a női vécé tükre előtti helyet. Visszafoglaljuk az egónkat, az evolúció nevében.