A kék elf

Nagyon szomorú voltam, Gotthardot halgattam és kétféle színű tollal ezt a rajzot alkottam.

Már megint haikuk

Szívem szaggatják
fájdalmas-szép hangok -
a Greensleevest hallom.

Hogy ki vagyok én?
Egy kicsiny kupacnyi mély,
fojtogató csönd.

Fizikaóra.

Hangsebesség, sűrűség.

Lassú kínhalál.

Tükörmonológ: egy történet két szereplője beszél egymásról

Metten Elion


Amarela Avane furcsa lány.
Mikor ideérkeztem a várba, még élénken gyászolta az apját. Színtelen, molylepkeszerű élőlény volt, sápadt és beesett arccal, élettelen, üveges tekintetű szemekkel, szigorú frizurákkal: konttyal és koszorúfonattal, és körülbelül olyan vonzó öltözékekkel, mint a kényszerzubbony vagy a daróccsuha. Mivel egyazon helyet óhajtottunk elfoglalni az udvarban (az ő halott apja helyét), azonnal utálni kezdett engem, s ezen érzését, pontosabban indulatát én is lelkesen viszonoztam.
Csúfneveken szólítottuk egymást, Zúzmara uraságnak és Jégcsap kisasszonynak, beszélgetéseink általános jegességét érzékeltetendő. Akárhányszor összefutottunk a folyosón, egészen biztos volt, hogy egyikünk szól valami csípőset, a másikunk rákontráz, a végén pedig, mikor már szinte a tettlegességig hergeltük egymást, valamelyikünk odaszúr még egy utolsót és faképnél hagyja a másikat. Ehhez hasonló szóváltásaink lassan megváltoztatták őt: egyre hosszabb időtartamokra feledkezett meg gyászáról, arcára szín, szemébe értelem és fanatikus fény költözött. Szavai hangosabbak lettek, de fájni már egyre kevésbé fájtak, s a köztünk lévő gyűlölet mintha meggyengült volna; néha máshogyan is néztem rá, mint azelőtt. Eljutott az eszemig, hogy valójában nem is annyira csúnya, mint régebben láttam, sőt: az arca finom vonású, mozgása olyan, mintha állandóan táncolna, a szeme pedig egészen furcsa élénkzöld. Ekkorra nem csak viselkedésén, de öltözködésén is változtatott, így hát megállapíthattam, hogy nyaktól lefelé is van mit nézni rajta.
Már nem rühelltem. Amit gondoltam róla, azt meglehetősen nehéz volna megfogalmazni, ugyanis a legtöbb gondolatom ellentmondott nem csak a többinek, de önmagának is. Óriási zűrzavar volt a fejemben, ami csak akkor oszlott el, mikor néhány órára félretettük minden ellenérzésünket, és értelmes, civilizált tündérek módjára beszélgettünk, egyébként nem teljesen önszántunkból, ugyanis a vár egyik üresfejű udvarhölgye, Isabelle véletlenül lezárt bennünket a vár belső folyosójára, és sokáig észre sem vette, mit művelt.
A kissé kényelmetlen helyzetben muszáj volt elütni valamivel az időt, így hát előbb duettben szidtuk Isabelle-t és a többi ostobát, aztán pedig más dolgokról társalogtunk, és csak akkor döbbentünk rá, milyen jó volt a beszélgetés, mikor a várbeliek a segítségünkre siettek és kiszabadítottak minket.
Miután eképpen megbizonyosodtam felőle, hogy esze és humorérzéke is van, egész másképpen néztem rá, valahogy úgy, ahogyan az elf egy festményt csodál, apránként fedezve fel minden színét. Némán figyeltem őt, ezerarcú mosolyait, melankolikus dalait, sokféle nézését, nevetését. A zöld szemű féltünde úgy bűvölt el, hogy észre sem vettem, és gyanítom, ő sem.
Amint rádöbbentem, milyenfajta tekintettel nézem őt, megrémültem. Sokkal idősebb vagyok nála, ő még szinte gyermek, és igazán beteges dolog volna, ha beleszeretnék.
Most csendben várom, hogy elmebajom elmúljék; nem hagyhatom megtörténni, amire vágyom.

Amarela Avane

Szeretem Metten Eliont. Nehéz bevallanom, de ez a helyzet. Nem barátként szeretem, nem is úgy, ahogyan az egyik jó lantos tiszteli-kedveli a másikat. Szerelmesen, szívből szeretem.
Ellenfelem ő a király, a Vén És Szenilis Tódor kegyeiért folytatott küzdelemben. Az úrnak azt kell eldöntenie, hogy melyikünket óhajtja lantosának: engem, a régi dalnok árva lányát, vagy őt, a messziről jött, titokzatos idegent, aki különös, újfajta balladákat játszik, és nem ismeri a nyílt G hangolást vagy a helyi énekeket.
Harcunk leginkább szóban és különböző mértékig jeges tekintetekben nyilvánult meg. A kezdetekkor jómagam még mélyen tapicskoltam a gyász ragacsos, fekete pocsétájában, ugyanis nem sokkal azelőtt veszítettem el az apámat; életemet ezidőtájt jórészt értelmetlennek tekintettem. Természetesen azonnal megutáltam őt, amint betette a lábát a kapun, s gyűlöletem nem sokáig maradt viszonzatlanul. Rövid idő alatt rájöttünk, milyen pompásan fel tudjuk egymást bosszantani, és nemsokára efféle képességeinket a legmesszebbmenően kibontakoztattuk. Bece-, pontosabban csúfnéven szólítottuk egymást, Zúzmara úrnak és Miss Jégcsapnak. Gyakori összecsapásaink előbb dühöt, sátáni haragot hoztak a lelkembe, később olyasféle tébolyult élnivágyást, amilyen tavasszal látható a növényeken. Minden szava villámcsapásként ért, véremet forralta, visszaszólásra ösztönzött. Ebből a feszültségből aztán valami különös és szép dolog lett: lassan csodálni kezdtem ellenfelem (ellenségem?) szögletes arcát, színét váltó, jobbára a kék és szürke árnyalataiban ragyogó szemét, csillagarany haját, mély hangját, a mozdulatait, lapáttenyere furcsán kellemes, véletlen érintéseit, ujjai ideges rebbenését a lant nyakán egy végtelen hosszú ideig tartott, fájdalmasan sikoltó Fisz-moll akkord lefogásakor.
Néma csodálatom azután változott balladai-románcos érzeménnyé, hogy egyszer kénytelen voltam értelmesen és higgadtan beszélgetni vele, mikor az az ostoba Isabelle összezárt bennünket a szuroksötét belső folyosón, egy árva gyertya nélkül. Az a jeges szarkazmus, amelyről elneveztem, nem csak marni és fagylalni tudott, hanem segített kikacagni az ostoba és kényelmetlen helyzetet, amelybe kerültünk. Vérpezsdítő beszélgetés volt, szinte sajnáltam, mikor kiszabadítottak a várbeliek.
Kíváncsi lettem Zúzmara úrra: mindent tudni akartam róla, át akartam látni titokzatosságán. Ekkor már muszáj volt gyanítanom, hogy szeretem : mindenestül vonz, bizserget a szavaival, a dalaival, de még a puszta jelenlétével is, s mindeközben fogalma sincs, milyen hatással van rám.
Megpróbáltam harcolni az érzéssel; mint eddigi önemésztő, ész és szív közti párbajaimban, most is elbuktam. Nincs értelme többé küzdeni vagy menekülni, s csak egy dolgot tehetek: várok a csodára.

Két haiku és egy kép

(Khm... afféle belehelyezkedős gyakorlatként szoktam haikukat írni, különböző szereplőim nevében.)


Furcsa hangulat:
mézszínű délutánban
röppenő lepke.

Óriásinak

láttalak régen, de most

egyre csak törpülsz.

Idióta hangulataim egyikét, az álmodozóst pont híven adja vissza ez a fotó, amelyet az egyik legjobb barátnőmmel készítettünk a sulinál egy szökőkút víztükrében. (Remélem, nem haragszik, hogy feltettem.)

Háború, ahogyan egy elfcsalád látja

Metten Elion(1150)
Egész életemben nem rettegtem még ennyire. 
Egyesek azt mondják, a félelem férfiatlan érzés: nos, aki ezt valóban így gondolja, az még sosem szeretett senkit vagy még nem látott harcteret közvetlen közelről. A mi csapatunkban ugyan meglehetősen kevés a hitvány nyámnyila alak, mégis mind halálosan félünk. Van miért: valószínű, hogy legalább kétszeres túlerővel állunk szemben, s ha ez nem adna elég félnivalót, hát retteghetünk az otthonunkért, a várért, vagy az otthon maradt családért.
Meg sem tudnám számlálni, hány ütközetben jártam, ez most mégis más: most van kikért rettegnem.