Jaemo szédüld a fáradtságtól és a szomjúságtól. Az oldala szúrt, a szeme előtt vörös foltok ugráltak. Az éhség már nem is mardosta, csupán tompán sajogva adta tudtára: még él. Nekidőlt a romépület ősöreg, omladozó téglafalának, és felnézett a bárányfelhőkre. A fejében mintha ezer meg ezer apró, mérges kis bogár nyüzsgött volna. Mélyet sóhajtott: egy időre most biztonságban van. Minden egyes tagját átjárta a megkönnyebbülés. A föld megremegett; iszonyú robaj hallatszott. Néhány kisebb, gyengébb fa gyökerestül kifordult a földből, és Jaemo szemei elé lázálomba illő látvány tárult. Nem messze, alig húszlépésnyire tőle egy csillogó páncélba öltözött, lobogó fehérszőke hajú férfi küzdött egy óriási, nyálkás testű, sokcsápú, bűzös méregfelhőket eregető lénnyel. A csápok ütései alatt döngött a föld, és a fák, a bokrok úgy törtek összevissza, mint a porcelán evőeszköz az ügyetlen kezek alatt otthon, Sárkányvárosban, Saehan szívében. A szörnyeteg tört-zúzott, a szőke harcos több sebből vérzett. Jaemo mozdulni sem bírt: földbegyökerezett lábbal, némán nézte, ahogy a teremtmény iszonyú erejű csapásai alatt egyre lassul, sántul a kese gathiai, ahogy megnyomorítja a rázuhogó mocsok és fájdalom, már nem bírja soká, mindjárt vége, vértelen szája üvöltésre nyílik, hosszú, elnyújtott halálkiáltásra...
