Playing mercy, playing for mercy

Jaemo szédüld a fáradtságtól és a szomjúságtól. Az oldala szúrt, a szeme előtt vörös foltok ugráltak. Az éhség már nem is mardosta, csupán tompán sajogva adta tudtára: még él. Nekidőlt a romépület ősöreg, omladozó téglafalának, és felnézett a bárányfelhőkre. A fejében mintha ezer meg ezer apró, mérges kis bogár nyüzsgött volna. Mélyet sóhajtott: egy időre most biztonságban van. Minden egyes tagját átjárta a megkönnyebbülés. A föld megremegett; iszonyú robaj hallatszott. Néhány kisebb, gyengébb fa gyökerestül kifordult a földből, és Jaemo szemei elé lázálomba illő látvány tárult. Nem messze, alig húszlépésnyire tőle egy csillogó páncélba öltözött, lobogó fehérszőke hajú férfi küzdött egy óriási, nyálkás testű, sokcsápú, bűzös méregfelhőket eregető lénnyel. A csápok ütései alatt döngött a föld, és a fák, a bokrok úgy törtek összevissza, mint a porcelán evőeszköz az ügyetlen kezek alatt otthon, Sárkányvárosban, Saehan szívében. A szörnyeteg tört-zúzott, a szőke harcos több sebből vérzett. Jaemo mozdulni sem bírt: földbegyökerezett lábbal, némán nézte, ahogy a teremtmény iszonyú erejű csapásai alatt egyre lassul, sántul a kese gathiai, ahogy megnyomorítja a rázuhogó mocsok és fájdalom, már nem bírja soká, mindjárt vége, vértelen szája üvöltésre nyílik, hosszú, elnyújtott halálkiáltásra...

 - Állj! - vágta földhöz a kardját a gathiai. - Hagyjátok abba! Tessék, a tiétek a páncél, ha eltüntetitek!
A szörny eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. A bozótosból egy két ember magas sziklaóriás cammogott elő.
- Na, add csak ide azt a páncélt, kicsi Hyaro - vigyorgott kárörvendően.
- Utálom ezt a játé-hékot! - fakadt sírva a fehérszőke harcos. - Játsszunk inkább valami má-hást! - Szögletes, szabályos arcán kövér könnycseppek csorogtak végig. Nyitott szájjal, hangosan bömbölt, mint egy kisgyerek.
- Ne bőgj már, öcskös. - Az új jövevény egy csillogó aranysárga, szárnyatlan sárkány volt, aki mintha a semmiből termett volna ott. - Ez csak játék.
- Lytha állandóan engem bánt!
- Te meg állandóan nyávogsz. Néha igazán lehetnél férfi.
- De hiszen még csak kisfiú - borzolt bele a jégszőke sörénybe a kőember -, hagyd már, Aano, még csak hatéves. Hogy is lehetne férfi?
- Igenis az vagyok! - Hyaro, a harcos toporzékolt. A másik kettő ráhagyta.
- Gyerünk, játsszunk mást - mondta a sárkány, és egy szempillantás alatt barna bőrű, sötét hajú, széles vállú kilencévesforma fiúvá változott. Az óriásból kék szemű, szemtelen vigyorú kislány lett, a szőke gathiaiból sovány, pöttöm, színtelen kisgyerek.
- Kapjatok el, ha tudtok - vágta oda a kis Hyaro, és gondolatsebesen szaladni kezdett a villa romjai felé, ahol Jaemo lapult a bozótban. Hirtelen megtorpant és felkiáltott: - Odassatok, ott van valaki!
- Mutasd, öcskös!
A hármasfogat körülállta Jaemót. A kislány csípőre vágta a kezét és egyenesen a jövevény arcába nézett tiszta élénkkék szemeivel. Elöl hiányzott egy metszőfoga.
- Mit keresel itt? Tűnj el! Mi voltunk itt előbb.
- Kérlek - mondta a saehani -, hadd maradjak itt, hadd rejtőzzem el. Nem mehetek máshová. Többet nem zavarom meg a játékot.
- Az nem elég - jelentette ki komolyan a gyermek -, ha itt maradsz, játszanod kell velünk.
- De én nem tudok...
- Varázsolni? Nem baj - mosolygott a kislány. - Gyere, a játékban senki sem talál meg. - Az égkék szempár tükrében Jaemo meglátta magát: ferde szemű keletföldi ifjú, félelemtől hullasápadt, hosszú éhezéstől sovány. A gyermek komolyan hozzátette: - Megígérem. Gyere, na - fogta karon a jövevényt. - Az én nevem Lytha. Gyertek, fiúk, játsszunk kivégzésről szabadítóst. Te leszel az elítélt, Hyaro.
- De én nem akarok - görbült le a fiúcska szája -, legyen inkább ő. Úgysem tud varázsolni.
- Jó, legyen ő.
Aano, a barnára sült, nyúlánk, erős, hallgatag fiú lehunyta a szemét, összeráncolta a homlokát. A kihalt, elvadult városszéli birtok eltűnt, és Jaemo hirtelen egy ismeretlen város főterén találta magát, megkötözve. A feje fölött egy nagydarab fickó állt, vörös hóhércsuklyában, kezében pallossal. Az összegyűlt tömeg zúgott, őrjöngött, mind őt átkozta, gyilkosozta, mind a százötven őfelé rázta az öklét, azt harsogva: vesszen.
"Hol vagyok?" - kérdezte magamagától, majd rögtön válaszolt is: "A helyemen."

[Este volt, sötétedett már; Jaegu udvari tanácsos sárkányvárosi házát körbevette a Saehani Uralkodói Testőrség. (Régen a ház ura is közéjük tartozott és fiának, Jaemónak is ezt a sorsot szánták.) A gárdisták lándzsákkal felfegyverkezve álltak az ajtóban, a kapuban és az ablakok alatt. A ház urát már régebben elfogták, most a háznép következett. Jaemo nővére, Jaehwi és a szolgák reszkettek félelmükben: mindenki tudta, milyen sors vár rájuk. Nem számított, hogy Jaegu elkövette-e a hazaárulást, amivel vádolták, vagy nem.
A többieket a félelem készült szétvetni, Jaemót a harag. Ő név szerint ismerte azokat, akik most az életére törtek: nem egyet barátjának tartott. Ő valóban tudta, miért kell meghalniuk: a hájas udvari kincstárnok, Wansu szemet vetett a tanácsos kövér, fényes tollú kechybamadaraira, szép földjeire és kerek szemű, dús idomú, kebles-faros golaniai ágyasaira, és mondvacsinált vádakkal befeketítette a családot az udvarnál, hogy elvehesse mindazt, amit megkívánt.
Jaehwi már betöltötte huszadik évét, tehát a saehani szokások szerint már rég férjnél kellett volna legyen. Úgy élt az atyai házban, elzárva a világtól, mint egy elátkozott mesebeli hercegnő. Most fel-alá járkált a folyosókon, és idegesen gyűrögette a ruhája ujját. Jaemo keze ökölbe szorult. Legszívesebben puszta kézzel, egyenként fojtotta volna meg a testőröket, akik eszközül szolgáltak az igazságtalan halálhoz, és maga tekerte volna ki a potrohos Wansu nyakát, hogy megbizonyosodhasson róla: a kincstárnoknak valóban nincsen gerince.
A testőrök elindultak befelé, vasalt csizmájuk alatt sírva nyögött a drága padló. Jaemo próbálta őket feltartóztatni, de az egyik tiszt, egy medveszerű hústorony úgy söpörte félre, mint egy tollpihét. Akit csak értek, elhurcoltak: elvitték a szobalányt, a szakácsot, a kertészt, elvitték Eunwolt, a vén dajkát és elvitték Chort, a bivalyerős craniai heréltet is. Mindent szétzúztak, összetörtek, a hajuknál fogva rángatták ki a síró, sikoltozó ágyasokat az utcára.]

- Te Aano, szerintem valamit nagyon elszúrtál - közölte a hatalmas, fekete pók búgó alt hangon. -Az elítélt nincs magánál. Még a fogát is csikorgatja.
A szájatlan, indigókék köpenyt viselő lovas, aki az ájult saehanit vitte a nyergében, egyre messzebb a várostól, vállat rántott.
- Nem érti - tolmácsolta a zömök pónin ülő törpe, és sárgászölden lángoló méregtócsát sercintett az út szélére -, azt mondja, mindig így szokta.
- Mi baja van? - aggodalmaskodott Lytha, a böhöm nyolclábú. - Mintha önmagával küzdene.

[Jaemo látta, hogy az egyik gárdista a zokogó Jaehwit rángatja végig a folyosón a hajánál fogva. Leszúrta a tisztet, kézen ragadta nővérét, és kiugrott vele egy hátsó ablakon. Többen üldözőbe vették őket.Tűz és romok között rohantak a sötétben. Jaehwi ujjai nyirkos kis abroncsként fonódtak öccse bal csuklójára, sárga kisasszonyruhája úszott utána a levegőben.
Baloldalt villanás látszott, robbanás rázta meg a talajt. A saehani nemesifjú érezte, ahogy a szorítás hirtelen megszűnik, nővére elengedi őt, leszakad róla, és szeme sarkából látta, ahogy a lány egy összetört porcelánbaba suta kecsességével elpihen a földön. Sós ízt érzett a nyelvén. Jaehwi vére.
Szájában a vér ízével, bordái mögött a szúró fájdalommal rohant tovább, üldözött vadként.
Vadásztak rá.]

- Eressz el! - könyörgött Jaemo üvöltve a száj nélküli lovasnak. - Vissza akarok menni, bűnös vagyok, megérdemlem a halált.
- Mit követtél el? - kérdezte az óriási póknő.
- Hagytam, hogy elvegyék, ami az enyém. Nem védtem meg azokat, akik számítottak rám. Meg kellett volna öljetek.
- Mi nem ölünk meg senkit. Ez egy játék.
- Öljetek meg most, vagy oldozzatok fel.
- De hiszen te régen feloldoztattál - mondta a pók. Visszaváltozott a kék szemű, copfos, foghíjas Lythává, és úgy folytatta: - Nem tettél semmi rosszat. Nem neked kell bűntudatosnak lenned azért, amit teellened követtek el. Ártatlan vagy, saehani.
Jaemo mélyet sóhajtott. Elengedte a lovas feketéskék köpenyét. A fejében megszűnt az ideges zsezsegés, a görcs a mellkasában feloldódott. Lélegzett. A mázsás súlyok hirtelen már nem voltak sehol sem.
Lytha megköszörülte a torkát.
- Gyertek, fiúk, most játsszunk királylánymentést. Te leszel a királylány, Hyaro.