Antiutópikus jövőkép... avagy novella a magányos írónőről, aki én leszek 30 év múlva

Hónapok óta nem esett az eső; az égen ólomszürke, súlyos felhők torlódnak.
Úgy lézengek, elfelejtve mindenkitől, mint aki már azt sem tudja, minek van a világon. Minden szürke, hideg és jelentéktelen, mióta Calima nincs velem.
Calima macska volt, halványzöld szemű, szép pofájú, kényes léptű, nem kiállítási példány, csak afféle bizonytalan származású, egyszerű fekete-fehér foltos, doromboló cica.
Nem sírtam, mikor meghalt - képtelen voltam sírni. Nem volt színpadias, utolsó leheletig küzdős végtusája, ő halkan és természetesen beletörődött a halálba.

(ha kíváncsi vagy a novella többi részére, kattints a további bejegyzésekre)