Antiutópikus jövőkép... avagy novella a magányos írónőről, aki én leszek 30 év múlva

Hónapok óta nem esett az eső; az égen ólomszürke, súlyos felhők torlódnak.
Úgy lézengek, elfelejtve mindenkitől, mint aki már azt sem tudja, minek van a világon. Minden szürke, hideg és jelentéktelen, mióta Calima nincs velem.
Calima macska volt, halványzöld szemű, szép pofájú, kényes léptű, nem kiállítási példány, csak afféle bizonytalan származású, egyszerű fekete-fehér foltos, doromboló cica.
Nem sírtam, mikor meghalt - képtelen voltam sírni. Nem volt színpadias, utolsó leheletig küzdős végtusája, ő halkan és természetesen beletörődött a halálba.

(ha kíváncsi vagy a novella többi részére, kattints a további bejegyzésekre)

Egyedül maradtam, egészen egyedül: magányos,  szomorú, idősödő írónő lettem. A lelkem fázott az ő dorombolása, halk nyávogása, tündértáncszerű mozgása nélkül. Némán szenvedtem, magamban tartva, befojtva a fájdalmat.
Calima dobozban érkezett hozzám. Egy férfi hozta – pontosabban a Férfi, akit, ha nem utálnám nagyon a giccses közhelyeket, életem nagy szerelmeként aposztrofálnék. A pasas a húgától hozta a szerencsétlen kis állatot, ugyanis ott allergia miatt nem maradhatott. A cicakölyökkel első találkozásra mély barátságot kötöttünk, tehát nálam maradt és fantasys nevet kapott, ugyanis annak idején épp nyakig voltam egy efféle történetben. A némileg gyűrűkurás nevű Calima velem együtt ájultan szerette a Férfit, míg szerelmünk tárgya egy autóbaleset folytán el nem múlt az életünkből.
A gyászból csak a macska segítségével lábaltam ki: arcomat a bundájába fúrva nyöszörögtem, vinnyogtam, mint egy csecsemő. Belekapaszkodtam a puha, sima szőrbe, mint fuldokló a deszkaszálba, hallgattam Calima halk dorombolását és lassan álomba sajnáltam-szenvedtem magam.
Felidézem a Férfit. Széles vállú, hosszúkás arcú, őszesedő, fekete hajú, sűrű forrócsoki-szín szemű, hosszú lábú, egykori testi valója, visszaidézett szavai, higgadt okossága, szemének szerelmes pillantása, bőrének érintése emlékként, évek elmúltával is megdobogtatja, megsajgatja szívemet.
A Férfi lassan álommá, emlékké fakult. Szerelmetes történeteim hősei néha átvették egy-egy vonását, szófordulatát, gesztusát, én pedig meseszerű álmokba ringattam magamat új kapcsolat keresése helyett.
Lassan teleszívom a tüdőmet levegővel. Hirtelen rádöbbenek: pont így tettem az elmúlt évtizedekben, magamba szívtam mindent, jót és rosszat is, válogatás nélkül, s csak akkor tudtam megszabadulni a fájdalomtól, ha volt, akinek kipanaszkodjam magamat. Most kell megtanulnom elengedni a bánatomat, mint a héliumos léggömb zsinórját.
Kifújom a megvilágosodás döbbenetében bent felejtett levegőt. Vele együtt ezernyi lufizsinórt engedek el: bánatot, gyászt, keserűséget.
Hirtelen elered a könnyem, de nem csak olyan nőies módon: egy csepp, két csepp, hanem valóságos folyam ömlik végig az arcomon, sós és friss illatú, mint a tenger. Megkönnyebbülve zokogok.
Odakint a hónapok óta gyülekező felhők is elengedik végre terhüket; az első cseppeket észre sem veszem, el lévén foglalva saját megtisztulásommal, csak arra figyelek fel, mikor már úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. A világ és én is megszabadulunk az el nem sírt könnyektől, és majd, ha a felhők felszakadoznak, talán a nap is kisüt végre.