Séták a semmi közepén

Az utóbbi napokban gyakran vonulok ki a civilizációból. Egészen egyszerű: csak beledobálok a táskámba pár cuccot (általában egy verseskötetet, valamit, amibe írni lehet, íróeszközt és fényképezőgépet), és órákig kóborolok ott, ahol esélye sincs, hogy emberekkel találkozzam. 

Ez az én mennyországom: az írás és a séta.

Lúzer a házibulin

Szombat este van. Az iskola túlnyomó része most a tizenkettedikes Németh Viktoréknál züllik, sajnos velem együtt.
Az a fajta zene, amit egyébként mélyen megvetek és gépzajnak nevezek, a szürkeállományomat püföli, körülöttem osztálytársak és egyéb humanoidok ránganak-vonaglanak a részegség különböző stádiumaiban. Szégyen-gyalázat, én is velük tartok. A barátaim, akik természetesen nem számítanak a suli elitjének (különben miért is barátkoznának épp velem) nem jöttek el, és azt hiszem, ez igazán bölcs döntés volt tőlük.
A következő, általam masszívan utált, ultramenő zeneszám elől kimenekülök a zsebkendőcsücsöknyi konyhába, amely zsúfolásig van tömve emberekkel. Egy részüket még soha nem láttam, és nem is biztos, hogy akarom újra látni. Fáradságosan elverekszem magam a tiszta papírpoharakig, iszom egy kevés sangriát és megpróbálok lélegezni. Sosem voltam klausztrofóbiás, de most úgy tűnik, nagyon ki akar törni rajtam.

A tömegből, amely egyformán tolakszik kifelé és befelé, kiválik Marci. A bolond szívem félrekalapál. Naná, hogy jobban néz ki, mint bármikor az elmúlt tíz évben. Barna szeme csillog, a haja sötét, fényes, termete magas, nyúlánk, a vigyora észveszejtő. Éppen olyan, mint az álmaimban fel-felbukkanó királyfi.
- Baj van, Kata? – kérdezi.
- Csak levegőhiány és tömegundor – legyintek, megjátszott lazasággal. – Mindjárt jobb lesz.
- Cigit? – kínál. – Jót tesz.
- Persze – szalad ki a számon –, ha szétment a tüdőm, nem lesz több légzési problémám. Gyors megoldás.
- Tessék? – néz rám elhűlve. Rájövök, hogy rosszat mondtam.
- Bocs, nem akartam... izé, tudod, egy kicsit be vagyok csípve – magyarázkodom. – Gonosz szöveg volt, ne haragudj.
- Semmi gond. Ittál?
- Egy kicsit. Gáz?
- Hoppá, a Hippi iszik! – röhög fel. – Ez az, kislány!
Csúnya pofát vágok rá, és kicsit hasba bokszolom. Mindketten röhögünk.
- Mi bajod van azzal, hogy nem vagyok egy partiarc?
- Semmi. Ez így van rendben.
Odabent zenét váltanak. Most valaki volt oly irgalmas és valami egészen emészthető zenét (Rihannát) nyomat, amelyre még táncolni is lehet, ha az ember hajlandó feladni vagy elfelejteni a szigorú zenei ízlését. Lili, az osztályunk vadóca perdül ki a konyhába, hátrarázza melírozott szőke haját, és tölt magának a whiskyből.
- Egészségedre, Katica – mosolyog rám, és felhajtja az italt.
- Kösz.
- Minden szép?
- Többé-kevésbé.
- Jó a buli, mi?
- Ühüm – bólintok határozatlanul.
- A Hippi ivott – röhög Marci (talán mellőzöttnek érzi magát).
- Mert te aztán nem ittál egy kortyot se – jegyzi meg a szöszi gúnyosan. – Ne foglalkozz vele, Kata, a srác érzelmileg és szellemileg kábé egy négyéves szintjén van.
- Tudom – vigyorgok.
Lilivel régen nagyon jóban voltunk, de mióta kamaszodni kezdünk, ő folyton bulizik és az igazat megvallva, kissé kurvoidul viselkedik, én pedig az osztály csodabogara lettem, a Hippi, akit a legtöbb fiú messziről elkerül, és aki csak a magyar dogák előtti öt percben népszerű, de akkor nagyon (mindenki mellém akar ülni).
- Gitározol még? – kérdi Lili.
- Persze.
- Videói vannak a Youtube-on – közli Marci.
- Azta! Tök jó. Jöttök táncolni? Állati jó a hangulat.
- Menjünk.
A mozgásforma, amit mindenki művel, meglehetősen unalmas, de meg kell hagyni, hogy szexis, és bizonyára kellemes érzés, ha az ember eléggé részeg hozzá (azt hiszem, én még nem vagyok az). Egy idő után ráunok és megpróbálkozom valami érdekesebb, szambás-dzsesszbalettos koreográfiával, míg Marci és Lili egyhangú dörgölőzést folytatnak, és egyre zavaróbban egymásba feledkeznek. A látvány lassan már korhatárosnak számít (vajon én nézhetem ezt? Még csak tizenöt vagyok).
A következő szám kis híján halálsikolyokat vált ki belőlem. Körülbelül egy hónapja ez megy az összes bevásárlóközpontban, a rádióban, ezt nyekergi a kapucsengő, ezt éneklik a tanulékonyabb papagájok. Elnézést kérek a különc ízlésemért, és kivonulok a folyosóra, unatkozni. Minimum tizenöt ittas illető ütközik belém. Egyszer-egyszer Marci és Lili is elmegy előttem, egyre részegebben, de nem vesznek észre.
Megint megpróbálkozom az ún. bulizással. A zene a gerincvelőmet rezegteti; agyam máris kocsonyás. A hangszórókból egy Adele-szám remixe bömböl, a nappali közepén csupa félájult zombi rángatózik, teljes extázisban; állapotuk láttán legszívesebben szirénázó mentőkocsikba zsuppolnám és lélegeztetőgépre kapcsolnám őket. Ezernyi elcseszett sors böki a szememet: alkesz, munkafanatista, szeretetlen szülők tehetetlenül gyötrődő ivadékai, anorexiások, zugdrogosok, iszákosok, vagy egész egyszerűen csak szeretetéhesek és elkeseredettek; megannyi reménytelen szerelem, ás üvöltően magányos, habár millió másik emberi lény által körülvett, némán szenvedő, önmagát marcangoló lélek.
Visszamenekülök a folyosóra.
Marci mellém lép. Láthatólag eléggé be van rúgva, kissé már bizonytalanul mozog. Erőtlenül rám bazsalyog.
Tíz éve szövögetett tündérmesém Márton hercegről és Katalin királylányról vészesen közel áll a szertefoszláshoz.
A sötét szemű királyfi megtántorodik, én elkapom a karját és segítek neki megállni a lábán. Ő hirtelen rám veti magát és mohón szájon csókol. A csóknak erős whiskyíze van. Azt eszámítva, hogy ő most pillanatnyilag tökrészeg, minden szinte tökéletes. Visszacsókolom.
A gyönyörűen lehetetlen pillanat után Marci végre megszólal:
- Jé, te vagy az, Kata? – és elneveti magát.
Megütközve nzek rá.
- Mi van? – nyögöm ki.
- Azt hittem, Lili vagy. Bocs. Hasonlít az arcotok.
Sarkon fordulok, a konyhába sietek és bor után néznék, de sajna már csak vodka van. Nem baj, az is megfelel, ha oszlatja a torkomban lévő giganagy gombócot. Nem oszlatja. Nem baj, van ilyen. Szelavi.
Még mindig sokkosan kivergődöm a folyosóra és majdnem hasraesem az önfeledten smacizó Marciban és Liliben.
Azok a nyamvadt könnyek rettentően marják a szememet. Beszaladok a nappaliba, a zajba, és elbőgöm magam. A sírás, hüppögés zaját elnyomja Lady Gaga szétmaszterelt hangja.
Páran elmennek mellettem, és aggódva, döbbenten vagy viszolyogva megbámulnak. Nem érdekelnek. Semmi sem érdekel. Nem is magamat siratom, hanem a tündérmesét.
Néhány lány karonfog, kedvesen beszél hozzám, kérdezgeti, hogy mi a baj. Nem válaszolok. Kivezetnek a konyhába, leültetnek, belém diktálnak egy kevés vodkát. Szánalmuk fojtogató; amint lehet, egy kisebb szobába menekülök. Fuldokolva zokogok, egy totál ismeretlen tinilány lakosztályában (a tulaj nemére és korára a rózsaszínű tapéta, az íróasztalon heverő szépítőszerek és  fiatal Johnny Depp arcképével díszített párnák engednek következtetni), a kissé kényelmetlen ágyon gubbasztva. Idővel befejezem a bőgést és meditatívan bámulom a szívecskés padlószőnyeg émelyítő pinkjét.
Egyszer csak belép Tom, a félig finn srác az osztályból, aki kedden meg pénteken eladó egy lemezboltban. Egy ideje haverok vagyunk, mióta felfedeztük, hogy nagyjából ugyanazokat a zenéket és könyveket szeretjük (ő rajtam kívül az egyetlen a suliban, aki megvész a skandináv krimikért és a fantasykért).
- Szia – köszönök.
- Helló. Leülhetek?
- Nyugodtan.
- Kösz – mondja, és kényelembe helyezkedik a barbie-s színvilágú fekvőhely túloldalán. Hosszú póklábait kinyújtja, és hátradől. Égkék szemeit szenvedősen a plafonra szegezi. – Rosszul vagyok a zajszennyezéstől. Hogy a francba lehet ezt élvezni?!
- Sokat kell inni hozzá – közlöm vigyorogva. – Látod, a többiek mind merevrészegek.
- Igazad lehet. Akarsz igazi zenét hallgatni?
- Kösz, jólesne. Gaga-mérgezést kaptam. Milyen zenéd van?
- Életellenes meg őskövület. Etta James megfelel?
- Naná. Tökéletes.
Halnalig itt kuksolunk, összevissza hallgatunk Etta Jamest, Marilyn Mansont, Gotthardot, Within Temptationt, Guns ’n Rosest  és Janis Joplint, és lúzer módra Jo Nesbø legújabb Harry Hole-krimijéről beszélgetünk. Hát, ma sem lett belőlem partikirálynő. (De legalább tudom, mi lesz a következő könyv, amit mindenképpen elolvasok.)

Egy mérges tündérkirálynő