Máglya

A hajában erő lakik
Vihar dúl a csontjaiban
Mosolyában titkos szentség
Szerelem a karjaiban

Vedd el minden erejét
Törd le a tartását
Feszítsd hátra karjait
Hallgasd a sírását

Üssed, szaggasd
Hadd zokogjon
Tépjed, mint az orkán
Bűve-bája:
Ő hibája
Égjen a boszorkány

Ha elmondja, hazudik
Ha nem mondja, ő akarta
Ha megfullad, eltemetjük
Hogyha úszik, megégetjük

Tudhatta volna
Sejthette volna
Félhetett volna
Rejthette volna
Bűve-bája:
Ő hibája
Ég a máglya
Ég a máglya

Üssed, szaggasd
Vére folyjon
Tépjed, mint az orkán
Bűve-bája:
Ő hibája
Égjen a boszorkány

Ne ismerje erejét
Ne szeressen bátran
Kalickába bezárt madár
Üljön a konyhában

Írni

betörni és szavak igájába hajtani a halvány, illékony impressziót, négyzetrács közé zárni a papíron,
testet adni valaminek, ami azelőtt nem létezett, teremteni valami mást a valóság helyett, vagy éppenhogy megszépíteni, emészthető formába önteni azt,
az emberi elméhez igazítva újramesélni, amit látni és tudni vélünk, rímmel vagy anélkül, szabályos vagy szabálytalan ritmussal, képes-képtelen szóvirágokkal,
ízekre szedni, metaforákká bontani, leírni, megszelídíteni a mindent megbénító, vak fájdalmat,
szembefordulni a zsigerektől az agyig terjedő fagyos-nyirkos félelemmel és kölcsönvett merészséggel az arcába kacagni,
szépséget és bátorságot és szeretetet hitetni el a nagyérdeművel és önmagunkkal, csak tessék, csak folyvást,
egy percre kizárni a világ zaját és nagy levegőt venni és csak mondani, mondani a magunkét, remélve, hogy az nem csak a miénk és hogy nem vagyunk egyedül -

szorongás

akibe a lélek már csak hálni,
aki valaki helyett csak bárki,
akiben rég a félsz őrlángja
lobog az akarat helyett

aki vonszolja magát előre,
az aluljárók nyomorától
keserű, fagyos jövőbe

régen a düh, most a rémület
rémálmok, aztán rideg reggelek
mi lett belőled, fáklyaszívű?
kinek adtad el a lelkedet?

plasztikpohár, akit a hűvös
homokba mosott ki a Duna:
mozdulni nem tudsz, könnyed nincsen,
baleset történt, ne nézz oda –