Erre vágytam: most nem vagyok. Nincsenek körülöttem azok a bántóan idegen, közönyös arcok: a család, az ismerősök. Teljesen egyedül vagyok a puha, simogató, fényes és mézszínű semmiben.
Én juttattam ide magamat, teljesen egyedül. Nehéz volt döntenem, de nem bántam meg semmit. Sokáig néztem az ablakot, míg vére elszántam magam az ugrásra.
Nem sajnáltam a szánalmas, nyomorult életemet. Végig egyedül voltam rengeteg ember között, senkivel nem tudtam beszélni arról, ami engem érdekelt.
A többieket sem sajnáltam. Tudtam, hogy bár egy ideig fájni fog nekik, hamar túlteszik magukat az egészen és nem fogok sokáig hiányozni nekik.
Míg mindezt végiggondoltam, az ablakot néztem. Nemsokára felkeltem és kiálltam a párkányra.
Lenéztem, és persze megszédültem, de már nem akartam visszalépni. Csakazértis kiugrottam, és kecsesen repültem át a nemlétbe a zajongó városi légkörön keresztül.
