téli rituálé

a súlyos, lila-fekete fellegek szőrén ülik meg az éjszakát
jégtüske-sarkantyúikat a szabadon nyargalászó szél oldalába vágják
hóbundás háztetőink puha hátán vágtatnak el a végtelenbe
szilaj rohanásukat idelent is érezni -
a fűtött házakban bele-belevacognak a lelkek

együtt ülünk a kandalló előtt
forraltborozunk és kis, fűszeres cipókat sütögetünk a parázson
beburkol minket a meleg, a kinti mély, dermedt, kozmikus álom és az enyhe füstszag
a világ robog velünk, száguld a semmiben, ez az egyetlen biztos és állandó pont -
a tűz, a sütés, a régi és új sztorik, a forralt bor, a társas
ti meg én

éndal

ha üvegből lennék,
összetörhetnék
ezernyi aprócska, csillogó szilánkra
és ha fölém hajolnál,
visszatükrözhetném ezerszer
egész halványan az arcodat

ha papír lennék,
szétszakadhatnék
picinke, tarkabarka cafatokra
felkapna a szél, vinne magával
eljutnék vele mindenhová
tehozzád is

ha tinta lehetnék,
szétfolyhatnék a papíron
szavakat formálhatnék rajta
és te elolvashatnál
és értenél engem egészen

ha másvalaki lennék,
talán tudnék táncolni
könnyen nevetni
lehetnék szép és jó és kedves
akit nem nehéz szeretni
nem éreznék ilyen sokat
nem gyűlölnék így
nem kellene vigyáznod rám
lehetnék valaki, aki sosem sír ok nélkül,
ha egyedül marad esténként
lehetnék valaki, aki nincsen a fejében
minden egyes pillanatban összezárva velem -
de nem vagyok.

Fever

(folytatás ehhez, Maria Brink hangjára)

szaggat a kín, a szavak most fájnak
szűköl a szíved, a sebzett állat
nincs nyomorultabb senki se nálad
szerte e randa világon

lázban a tested, láz tüze éget
lázad az ész és lázad a lélek
mért a tiéd lett épp ez az élet -
válasz nincs, ne akarjad

ketrec az elméd, rázod a rácsot
többet a napfényt már sose látod
vak haragod ha letépi a láncot,
mindent elnyel örökre

szaggat a kín, a beszéd is fáj ma
mindent elmos vak dühöd árja
meg sem mozdul a ketrec rácsa
sebzett állat a szíved

A kis hableány

Fehér szeretnék lenni, mint a hab,
buborékként úszni a vízfelszínen,
öntudatlanul szétpukkanni halkan,
s eloszlani majd a levegőben.
Más akarok lenni, más, mint önmagam,
eltűnni, nem lenni többet soha,
nem választani jó és rossz között,
nem sejteni, mi lehetett volna,
nem látni őt, az életre kelt csodát,
akit annyira, annyira akartam,
ki engem semminek, senkinek lát,
akiért mindent, mindent odaadtam.
Itt akarom hagyni a tengert, a földet
(működjön minden nélkülem tovább),
itthagyni a kesergyönyörű életet,
s itthagyni őt, az életre kelt csodát.
Habbá változom: most már nem leszek,
eltűnök, elveszek, elmegyek innen,
léggé, semmivé, buborékká válok,
s elterülök régi hazámon, a vízen.

kis éji death metal

(Angela Gossow hangjára)

szaggat a kín, ez a fájdalom éje
szikrát szór ma az ég feketéje
gyermeki szívek áznak vérbe
közeleg már a halál

nem jön el érted még ezen éjjel
érezd csak, hogy a test hogyan ég el
apránként, iszonyú nagy hévvel
szokjad csak, kicsi lány

nincs az a bűn, ami ezt érdemli
nem teszi ezt soha jóvá semmi
mért minekünk kell így szenvedni
azt már senki se tudja

messze a reggel, nincsen szégyen
egymagad égsz a halál közelében
gyermekszíved elázik a vérben
nem jön a szemre az álom

egérfogó

tompán sajgó fejem kamrájában
lassan rothadó szavak (nevek?)
(egértetem a csapdában)
emléked hullabűze árad mindenhonnan

én írtalak
te itt vagy velem
tinta vagy a tollamban
zene füleimnek

zenévé lesz számtalan neved
minden név, amelyet valaha leírtam
mind te vagy
(mindegyik)

ezernyi arcod rám rothad
ezernyi emléked beborít, átitat
minden szó én vagyok
minden szó te vagy
minden szóban veled vagyok
ebben is

szavakból építettem egérfogót önmagamnak
de hogy hogyan lettél te a sajt (vagy szalonna) benne -
azt nem tudom

Ha egyszer

Ha egyszer darabokra tört az ég a fejem fölött
Ha elveszett minden, amit szerettem
Ha többé nem is emlékszem rá, milyen volt nyugodtan aludni
Milyen volt belefeledkezni valamibe
Ha többé nem tudok bízni semmiben
Ha a mérgek már teljesen tönkretettek
És nem leszek képes lélegzeni sem
Ha nem marad más belőlem, csak csontok és szavak
Talán csak csontok
Akkor nem lesz tovább
Most még van

szalmaláng

fut a bőröm alatt,
fut a koffein
eláraszt lassan
szikrát gyújt az agyban
máris érzem: élek
kezdődik megint

szalmaláng az én erőm
most lobog,
majd enyész
most az enyém minden ész
bágyatag szemem előtt
minden szépség itt lebeg
mesterséges délibábok
nyalka fiúk, néha nők
a fülemben zúg a dallam,
melyet tán egy isten írt
zseléstollam hangtalanul
szántja a papírt

fut a bőröm alatt,
fut a koffein,
és ha egyszer elfogy,
mind e csoda elhagy,
s idebent legbelül
meghalok megint

Leszek

Leszek puha, kecses, mégis esetlen, vajas orrú cicakölyök,
Leszek időtlenül öreg tölgyfa, lombjában madárfészkekkel, kérge alatt lappangó titkokkal,
Leszek mesebeli tündér zöld selyemruhában,
Leszek folyó, csillogó tükrű, halálos sodrású,
Leszek tágra nyílt szemű, csodálkozó kislány pöttyösben,
Leszek vigasztalhatatlanul szakadó eső, fákat tövestül kicsavaró szélvihar,
Leszek faház a hegyek közt, csendes menedék az űzöttnek,
Leszek boszorkány, titkok ismerője, ősi tudás csúcsos kalapos őrzője,
Leszek buta szőke nő a viccből,
Leszek hangos, leszek maga a csend,
Leszek tomboló, pusztító éhség, leszek jóllakott sóhaj,
Leszek icipici és leszek óriás,
Bármi leszek, csak nézz, kérlek!
Hátha közben meglátsz engem is.