(született anyámék válásának és egy Sólstafir koncertnek a másnapján, 2014. november 20.-án)
Elmém ernyedt, haszontalan,
mint egy szakadt gitárhúr,
nem rezzenek ma semmire.
Minden fény és minden látvány
kicsit még vibrál agyam vetítővásznán
azután is, hogy vége van.
Torkom kapar, beszélni alig tudok,
testem törődött, mint egy aggastyáné.
Az ördögös kóla sem segít már
fáradtságomon.
Fülemben dermedt, néma csend:
a zajok alig jutnak el hozzám -
mint vattába burkolt hímestojás,
ülök a csöndben.
Bordáim közt üvöltés és hörgés utáni
jóllakott üresség gomolyog.
Megszabadultam.
Vége a hosszú rettegésnek,
elmúlt a tagjaimat görcsbe szorító
tehetetlen, vak düh, és
beszédhangommal együtt
tovatűnt a mérhetetlen fájdalom.
A tombolásnak, az éles sikolyoknak,
a tüdőket zörgető, koponyákban harsogó iszonyatnak,
a pogónak és az önkívületnek is
vége van.
