Janny 6.

A hotelszobában sötét volt, mint egy hatalmas állat gyomrában. Janny a takaró alatt kuporgott, és a csendet hallgatta, mohón itta magába, mintha soha nem tudna betelni vele. Ő, a zaj teremtménye, a dallamok, a szavak és ritmusok lánya most érezte meg, milyen gyönyörű a nyugalom, milyen erős, milyen áthatolhatatlan falat képez a ki nem mondott szó, az el nem gondolt gondolat; milyen pihentető az elme némasága, milyen csábító a látható dolgok mögött lappangó határtalan üresség.
A lány felkelt és úgy, ahogy volt, mezítláb, egyszál hálóingben elindult lefelé a lépcsőn, át a hátsó kerten, ki a kis, rozsdás kapun, végig az erdei ösvényen, föl a hegyre, végigrohant a havas tisztásokon, meg sem érezve a hideget, szaladt, szaladt, végig az alvó téli világon, néma csendben, a szíve sikolyait hallgatva. Amikor elfáradt, csak leheveredett a hóba és elaludt.
Csak a csend létezett, a nagy, puha csend, fehér, hűvös és tiszta, mint a hótakaró. Janny beleburkolózott, mint egy paplanba, ruhaként vette magára, és fejest ugrott bele, mint egy tóba. Tempózott, lebegett, lemerült és felbukkant belőle. Szerette volna, ha örökké tart - és ez most addig is tartott.
Örökös-örökkön-örökké.

Janny 5.

Janny félálomban feküdt otthon, lázasan. Mick Jagger szexuálisan túlfűtött mozgása, Janis Joplin élesen kiáltó kínja, Amy Lee agresszív magánya játszott az elméjében, összegabalyítva eleve is borzolt, reszkető idegeit. A gondolatok mint szerteágazó, hajszálvékony szálak szőtték át meg át a parányi és mégis határtalan belső univerzumot, s a szálakon kicsi, vásott arcú koboldok ugráltak, meg-megremegtetve satnya denevérszárnyaikat. Valahol a közelben egy toronyóra elbimbamolta az éjfélt. Az álomóceán partján egy zokogó bohóc táncolta a Hattyúk Tavát.
Amikor a Hollóhercegnő kinyitotta a szemét, már tudta a dalt.

In this cold world, I hate my life,
I am a raven, and want to be white.
It's maybe hopeless, but I don't give up the fight,
know that I'll be a white swan tonight.

It's maybe just a dream, but I want to make it real,
I will stay here tonight and want you to feel
the cold wind under your skin, the painful starshine,
and that how beautiful can be the end of a life like mine.

In another world, I will live my life, 
now I am a black raven, who wants to be snow-white,
Now this is an unhappy, broken little heart,
but it will be complete on the sparkling other side.

It's maybe just a dream, but I want to make it real,
I will stay here tonight and want you to feel
the cold wind under your skin, the painful starshine,
and that how beautiful can be the end of a life like mine.

I'm going to a better place, so darling, please, don't cry,
I'll be here every night when you close your eyes.

Janny 4.

Színpadon lenni hátborzongatóan könnyű volt.
A fények elvakították Jannyt. Halványan hallotta a tömeg őrjöngését és Martin bevezetőjét. Szédült a feszültségtől. Mély lélegzetet vett, megvetette bakancsos lábát, belekapaszkodott a mikrofonba, és énekelni kezdett. Érezte, ahogyan elönti az adrenalin. A közönség tombolt, a srácok zúztak, ő repült a zenével, zokogott, nevetett, mesélt és játszott; kiadhatta minden feszültségét, megmutathatta, feltárhatta lelke legsötétebb mélységeit, ez a rengeteg ember hihetetlenül hálás volt neki és imádta őt, ő pedig kedvére csilloghatott, mert a háta mögött izzadó Martin, Bill, Balázs és Panna csillogtatták. Mindannyian valamiféle nem evilági révületben lebegtek, alig egy gondolatnyira a tökéletesség és a tiszta eufória bolygójától.
Mint mindig, most is a koncert utáni éjszaka volt igazán nehéz. A lány mellkasában valami éhes üresség, valami vad, fájdalmas hiányérzet terjengett, a feje hasogatott. Hányingere volt. Egyedül ült a szállodai szobában, a tévé előtt, valami bugyuta rajzfilmet nézett, és próbált megfeledkezni a tagjait és agyát bénító fájdalomról.
Nem éri meg - gondolta. - Minek a repülés, a zaj, a pörgés, ha fel kell ébredni? Minek hiszem el újra és újra, hogy örökké tart, ha már úgyis tudom, hogy vissza kell jönnöm belőle? Miért megyek bele újra és újra, ha fáj, mikor vége van? Miért csak ott érzem, hogy élek, és miért kell annyit várnom a következő koncertig így, halott, béna szívvel, mint Janny Rose Raven halvány árnyéka, Johanna Rosa Hollósi? Miért nem hagyom itt a francba az egészet, miért folytatom akkor is, ha néha szörnyű? Miért?!
Az ablak alatt egy autó halkan álomba szirénázta magát.

Janny 3.

Összeállt a véglegesnek tűnő zenekar.
Billy, a dobos amerikai volt, Martin, a gitáros német, Janny holland és néha depressziós, Balázs, a billentyűs egy vézna kis mitugrász, akit a többi fiú gyakran bokszzsáknak használt, Panna, a basszgitáros pedig egy militáns metálos katonai bakancsban, ballonkabátban és pókhálómintás cicanaciban, akinek a szüleit az égvilágon semmivel sem lehetett kiakasztani, márpedig ő eddig mindent kipróbált, a kemény drogokat és az öngyilkosságot leszámítva. Ezek az amúgy magányos és elveszett kamaszok naphosszat együtt lógtak, beszélgettek, zenéltek és piáltak Billék garázsában.
 - Mi legyen a nevünk? - kérdezte egyszer Martin.
 - A frontasszony nevével kéne játszani - mondta Panna. - Az állati menő volna. Mondjuk lehetnénk Raven Princess vagy valami hasonló. Halál mázlisták vagyunk. A Hollósiból könnyű jó bandanevet csinálni.
 - Nekem tetszik a Raven Princess - nézett fel Balázs a Stand My Ground kottájából. - Nagyon gót, és a hercegnő viselhetne fekete tollakat a hajában a színpadon.
 - Az olyan szólóművészes lenne - húzta a száját Janny. - Olyan név kéne, amivel mindenki rajta lehet a lemezborítón meg a posztereken.
 - The Raven Kingdom? - ajánlotta Billy. - Halál jó borítókat lehetne összephotoshoppolni hozzá.
 - Az jó lesz - bólintott Panna. - Meseszerű, sötét és elegáns. Hercegnő, te mit szólsz?
 - Szuper.

Janny 2.

Majdnem egy év múlva, egy pesti garázsban, Janny az osztálytársaiból összeverbuvált kis csapattal próbált. Oké, még nem választottak nevet és azt sem döntötték el, hogy egész pontosan milyen stílusú zenét akarnak játszani, de lelkesek voltak, és ez a lényeg. Most éppen Lana Del Reyt próbálták rockosítani.
 - Kész vagytok? - nézett végig a társaságon, és felemelte a mikrofont. - Akkor egy, két, há', és... Kiss me hard before you go, summertime sadness, I just wanted you to know that baby, you're the best...
A tökéletlen harmóniák elemelték a földtől, lemosták róla a holnaputáni doga miatti aggodalmat, elrepítették oda, ahol nincs más, csak a zene, és ő csak énekelt, lehunyt szemmel, teljes extázisban; ő volt maga Lana, a melankolikus, gyönyörű, szexi és nagyon amerikai. I've got that summertime, summertime sadness... Az idő megállt, és Janny szerette volna, ha így is marad, belekövülve egy lehetetlenül tökéletes pillanatba, a maszatos basszus, hamis gitár és idétlenül hangzó szintetizátor között, háta mögött a rendületlenül pontos dobbal, benne a zene élő, lüktető szövetében, az Istennő maszkjában ragadva örökös-örökkön-örökké, de a varázslat elszállt, a dalnak vége lett, ő pedig újra a régi, megszokott, ijesztően egyhangú élet ketrecében találta magát.
 - Szuper vagy, Hanna - mondta a dobos. - Nagyon állat lesz, csak találjunk valami emberibb hangzást a szintinek, mert ez valami katasztrófa.