Majdnem egy év múlva, egy pesti garázsban, Janny az osztálytársaiból összeverbuvált kis csapattal próbált. Oké, még nem választottak nevet és azt sem döntötték el, hogy egész pontosan milyen stílusú zenét akarnak játszani, de lelkesek voltak, és ez a lényeg. Most éppen Lana Del Reyt próbálták rockosítani.
- Kész vagytok? - nézett végig a társaságon, és felemelte a mikrofont. - Akkor egy, két, há', és... Kiss me hard before you go, summertime sadness, I just wanted you to know that baby, you're the best...
A tökéletlen harmóniák elemelték a földtől, lemosták róla a holnaputáni doga miatti aggodalmat, elrepítették oda, ahol nincs más, csak a zene, és ő csak énekelt, lehunyt szemmel, teljes extázisban; ő volt maga Lana, a melankolikus, gyönyörű, szexi és nagyon amerikai. I've got that summertime, summertime sadness... Az idő megállt, és Janny szerette volna, ha így is marad, belekövülve egy lehetetlenül tökéletes pillanatba, a maszatos basszus, hamis gitár és idétlenül hangzó szintetizátor között, háta mögött a rendületlenül pontos dobbal, benne a zene élő, lüktető szövetében, az Istennő maszkjában ragadva örökös-örökkön-örökké, de a varázslat elszállt, a dalnak vége lett, ő pedig újra a régi, megszokott, ijesztően egyhangú élet ketrecében találta magát.
- Szuper vagy, Hanna - mondta a dobos. - Nagyon állat lesz, csak találjunk valami emberibb hangzást a szintinek, mert ez valami katasztrófa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése