Mostanában sokat rajzolgatok zenehallgatás közben. Íme néhány az elkészültek közül.
2011/12/29
2011/11/25
Az előzőhöz tartozó szabadvers
Kamaszkor
Egyedül vagyok.
Sötét, rázkódó, kiérdemesült BKV – busz visz a végtelenbe,
szememben düh és gyűlölet könnyei,
hátizsákomban sikerületlen kapcsolatok: fogkefe és fogkrém,
arcomon pattanások: sötét gondolataim tükörképei,
gitárom húrjai közt bénító csend, visszafojtott üvöltés,
amit csak bömbölő zene tud feledtetni annyira-amennyire,
agyamban óriási, ordító zűrzavar.
Egyedül vagyok.
Sötét, rázkódó, kiérdemesült BKV – busz visz a végtelenbe,
szememben düh és gyűlölet könnyei,
hátizsákomban sikerületlen kapcsolatok: fogkefe és fogkrém,
arcomon pattanások: sötét gondolataim tükörképei,
gitárom húrjai közt bénító csend, visszafojtott üvöltés,
amit csak bömbölő zene tud feledtetni annyira-amennyire,
agyamban óriási, ordító zűrzavar.
Körkörösen megkavart, marha hülye hangulat...
Ezek a rajzok a bizonyíték rá, hogy már megint hangyás lettem. Ez is én vagyok,bár egy egész más állapotban. Ilyenkor üvöltő, borzasztó káosz van bennem. Tele vagyok kérdésekkel, amelyeknek legtöbbje teljességgel értelmetlen, és mégis aggaszt... asszem, a kamaszodás teszi.
2011/09/19
Öngyilkosság után
Lebegek. A fény szúrja a szemem. De hiszen nincs is szemem, ha testem nincsen.
Erre vágytam: most nem vagyok. Nincsenek körülöttem azok a bántóan idegen, közönyös arcok: a család, az ismerősök. Teljesen egyedül vagyok a puha, simogató, fényes és mézszínű semmiben.
Én juttattam ide magamat, teljesen egyedül. Nehéz volt döntenem, de nem bántam meg semmit. Sokáig néztem az ablakot, míg vére elszántam magam az ugrásra.
Nem sajnáltam a szánalmas, nyomorult életemet. Végig egyedül voltam rengeteg ember között, senkivel nem tudtam beszélni arról, ami engem érdekelt.
A többieket sem sajnáltam. Tudtam, hogy bár egy ideig fájni fog nekik, hamar túlteszik magukat az egészen és nem fogok sokáig hiányozni nekik.
Míg mindezt végiggondoltam, az ablakot néztem. Nemsokára felkeltem és kiálltam a párkányra.
Lenéztem, és persze megszédültem, de már nem akartam visszalépni. Csakazértis kiugrottam, és kecsesen repültem át a nemlétbe a zajongó városi légkörön keresztül.
Erre vágytam: most nem vagyok. Nincsenek körülöttem azok a bántóan idegen, közönyös arcok: a család, az ismerősök. Teljesen egyedül vagyok a puha, simogató, fényes és mézszínű semmiben.
Én juttattam ide magamat, teljesen egyedül. Nehéz volt döntenem, de nem bántam meg semmit. Sokáig néztem az ablakot, míg vére elszántam magam az ugrásra.
Nem sajnáltam a szánalmas, nyomorult életemet. Végig egyedül voltam rengeteg ember között, senkivel nem tudtam beszélni arról, ami engem érdekelt.
A többieket sem sajnáltam. Tudtam, hogy bár egy ideig fájni fog nekik, hamar túlteszik magukat az egészen és nem fogok sokáig hiányozni nekik.
Míg mindezt végiggondoltam, az ablakot néztem. Nemsokára felkeltem és kiálltam a párkányra.
Lenéztem, és persze megszédültem, de már nem akartam visszalépni. Csakazértis kiugrottam, és kecsesen repültem át a nemlétbe a zajongó városi légkörön keresztül.
2011/07/26
Rémálom
Megállok az agyongraffittizett fal előtt, s baljós előérzettel körbetekintek.
Igen, félelmem beigazolódik. Megint itt vagyok, a sötét utcán, egy rossz utcai lámpa időnként kialvó-újragyulladó, gyenge fényében, ezen a rossz környéken, az ismétlődő álomban.
A lassan már ismerős, megszokott halálfélelem sem várat magára: jégburokba vonja szívemet, gyomromat, medúzaszerűen elterül koponyám belsejében, a szám íze hirtelen keserű lesz, lélegzetem elakad, izmaim megfeszülnek.
Futni kezdek, ugyanis már pontosan tudom, mi következik: a fekete ruhás, álarcos emberek, akik mintha a sötétségből, az ásítozó kapualjak árnyékaiból olvadnának elő, és semmi kétséget nem hagynak szándékaik felől. Nyilvánvaló volna akkor is, ha nem emlékeznék, hogy mindnél van fegyver, nem is egy.
Futok az életemért. Próbálok minél trükkösebben menekülni, hátha le tudom rázni üldözőimet, vagy legalább máshová jutok, mint ahová eddig minden alkalommal sikerült. Bakancsom meg-megcsúszik a vizes macskakövön, s néha meg is botlom. Kétségbeesetten fohászkodom egy rendőrért, vagy legalább egy emberért, akinek jelenlétében biztonságban érezhetem magam. Imám nem talál meghallgatásra: az utcák továbbra is kihaltak, mint mindig.
Az álarcosok közelednek, gyorsan és majdnem zajtalanul. Egyikük pisztolyt fog rám, kibiztosítja és lő. A golyó a fejem felett fütyül el.
Fokozom a tempót. Érzem, ahogyan elönt a veríték, és bár tudom, hogy már nem sokáig tehetem, mégis menekülök: hát nem erről szól az élet?
Nemsokára utolérnek, ugyanott, ahol szoktak. Hiába küzdök kézzel-lábbal, sőt, még foggal és fejjel is, lefognak és a házfalhoz préselnek. Égő halántékomat egy hideg mordály hűti.
Hiába rettegtem eddig, most lehiggadok. Már nincsen miért félnem. Tudom, mi fog történni.
A pisztolycső most még erősebben a fejemhez nyomódik. Hallom, ahogyan leendő gyilkosom kibiztosítja fegyverét, és felnézek az égre, tudván tudva, hogy utoljára teszem.
Hogy ez miért történik meg ugyanígy minden éjjel, azt nem tudom. Talán a saját gyűlöletem üt vissza rám, talán másról van szó, de ezen a ponton itt már mindez tárgytalan.
Kiélvezem a késő őszi égbolt látványát. A csillagok a fényszennyezés ellenére is tisztán látszanak. Hirtelen sírni támad kedvem, de tudom, hogy már nincsen rá időm. Hallom a kattanást, ahogyan a pisztoly túlvégén meghúzzák a ravaszt.
Most párolog el belőlem a félelem maradéka, s a helyébe sziklanehéz bizonyosság költözik: hát tényleg meg fogok halni.
Az égbolt kilencven fokkal elfordul a tengelye körül. Hirtelen lángra gyúlik körülöttem minden, s üvölteni tudnék, de a szám már nem az enyém. Aztán a fájdalom megszűnik, s valamiféle furcsa állapotban lebegek, halál és élet között, testetlenül.
Aztán felébredek.
Igen, félelmem beigazolódik. Megint itt vagyok, a sötét utcán, egy rossz utcai lámpa időnként kialvó-újragyulladó, gyenge fényében, ezen a rossz környéken, az ismétlődő álomban.
A lassan már ismerős, megszokott halálfélelem sem várat magára: jégburokba vonja szívemet, gyomromat, medúzaszerűen elterül koponyám belsejében, a szám íze hirtelen keserű lesz, lélegzetem elakad, izmaim megfeszülnek.
Futni kezdek, ugyanis már pontosan tudom, mi következik: a fekete ruhás, álarcos emberek, akik mintha a sötétségből, az ásítozó kapualjak árnyékaiból olvadnának elő, és semmi kétséget nem hagynak szándékaik felől. Nyilvánvaló volna akkor is, ha nem emlékeznék, hogy mindnél van fegyver, nem is egy.
Futok az életemért. Próbálok minél trükkösebben menekülni, hátha le tudom rázni üldözőimet, vagy legalább máshová jutok, mint ahová eddig minden alkalommal sikerült. Bakancsom meg-megcsúszik a vizes macskakövön, s néha meg is botlom. Kétségbeesetten fohászkodom egy rendőrért, vagy legalább egy emberért, akinek jelenlétében biztonságban érezhetem magam. Imám nem talál meghallgatásra: az utcák továbbra is kihaltak, mint mindig.
Az álarcosok közelednek, gyorsan és majdnem zajtalanul. Egyikük pisztolyt fog rám, kibiztosítja és lő. A golyó a fejem felett fütyül el.
Fokozom a tempót. Érzem, ahogyan elönt a veríték, és bár tudom, hogy már nem sokáig tehetem, mégis menekülök: hát nem erről szól az élet?
Nemsokára utolérnek, ugyanott, ahol szoktak. Hiába küzdök kézzel-lábbal, sőt, még foggal és fejjel is, lefognak és a házfalhoz préselnek. Égő halántékomat egy hideg mordály hűti.
Hiába rettegtem eddig, most lehiggadok. Már nincsen miért félnem. Tudom, mi fog történni.
A pisztolycső most még erősebben a fejemhez nyomódik. Hallom, ahogyan leendő gyilkosom kibiztosítja fegyverét, és felnézek az égre, tudván tudva, hogy utoljára teszem.
Hogy ez miért történik meg ugyanígy minden éjjel, azt nem tudom. Talán a saját gyűlöletem üt vissza rám, talán másról van szó, de ezen a ponton itt már mindez tárgytalan.
Kiélvezem a késő őszi égbolt látványát. A csillagok a fényszennyezés ellenére is tisztán látszanak. Hirtelen sírni támad kedvem, de tudom, hogy már nincsen rá időm. Hallom a kattanást, ahogyan a pisztoly túlvégén meghúzzák a ravaszt.
Most párolog el belőlem a félelem maradéka, s a helyébe sziklanehéz bizonyosság költözik: hát tényleg meg fogok halni.
Az égbolt kilencven fokkal elfordul a tengelye körül. Hirtelen lángra gyúlik körülöttem minden, s üvölteni tudnék, de a szám már nem az enyém. Aztán a fájdalom megszűnik, s valamiféle furcsa állapotban lebegek, halál és élet között, testetlenül.
Aztán felébredek.
2011/07/16
Mélyvíz, csak úszóknak!
Mesefüggés
Minden este én mesélek az öcsémnek.
Mesélhetne más is: a család többi tagjának néha sokkal több kedve van mesélni, de ő mindig engem kér. Hogy miért? Néha azt hiszem, értem az okát, aztán rájövök, hogy tévedtem. Egy biztos: az öcskös meg én ugyanazokat a meséket szeretjük, és egy mesén belül sokszor ugyanazok a szereplők szimpatikusak nekünk.
Rólam köztudott, hogy mesefüggő vagyok. Egy jó történet erősebben hat rám, mint a környezetemben élőkre: jobban félek, féktelenebbül kacagok, mint ők, s ezért néha gyengeelméjűnek tekintenek, ha pl. a buszmegállóban olvasok és fültől–fülig ér a szám, mert az éppen olvasott rész olyan, hogy normál esetben (értsd: egyedül) tele torokból vihognék rajta, de a lehetőségekhez mérten türtőztetem magam.
A mesefüggéshez, a nevéhez híven az is hozzátartozik, hogy ha sokáig nem olvasok semmit, ami magával ragadna vagy egy kis időre elhitetné velem, hogy magával ragad, elvonási tüneteket produkálok, azaz ingerlékeny és unott leszek és éjjel-nappal Quimbyt hallgatok, amely tünetegyüttesből csak egy jó történet gyógyít ki.
Azt hiszem, lassan az öcskös is kezdi: egy-egy átordítozott-átszaladgált-átrosszalkodott nap után olyan elmélyült csendben képes hallgatni a kedvenc mesénket, ahogyan a tanár nénijét soha. Néha, ha beteg vagy csak betegséget szimulál (volt már rá példa), addig nyöszörög, míg oda nem ülök az ágya mellé és mesélek neki a fehér hollóról, a tündérkirályfiról, esetleg Luke Skywalkerről folytatok vele mélyenszántó beszélgetést. Este, ha belefárad a rosszalkodásba (és abba éppúgy bele lehet fáradni, mint akármi másba, én még emlékszem erre), engem kér, hogy meséljek, és noha legalább olyan fáradt vagyok, mint ő, nincs szívem visszautasítani.
Múltkorában is elszundítottam kicsit a kedvenc mesekönyvünk fölött, és arra ébredtem, hogy ő kelteget, és ezt suttogja:
- Fáradt vagy?
- Láthatod – motyogtam.
- Mesélek ma én neked – ajánlotta.
És mesélt. Kedves látvány volt: sötét bőrű, férfias arca (meghökkentő kifejezés egy hatéves arcára a férfias, de az ő arcára ez a legmegfelelőbb jelző) a könyv fölött, foghíjas vigyora, komolykodó arcjátéka. Szerettem hallgatni kedves hangját, ahogyan meséli azt a mesét, amit már ismer és szeret, hibátlan hangsúlyokkal, alig-alig döcögve. Jó érzés volt tudni, hogy az öcskösnek semmi gondja nem lesz később a suliban a hangosolvasással, amíg nem csak elolvassa, hogy mi van leírva, hanem meg is érti.
„Kezdi már a gyermek” – gondoltam. - „Igen, határozottan úgy tűnik, kezdi. Nézd, ahogyan felderül az arca, ahogyan közeleg a kedvenc része, nézd, ahogyan nevetni kezd, még mielőtt a poént elmondaná, nézd, milyen izgatott lesz, mikor izgalmassá válik a történet. Ezek mind a mesefüggés tünetei: hiszel a szemednek, a fülednek? Az elején te is ilyen voltál, bizony. Épp ilyen, csak lány: kevésbé keményfejű, kevésbé zajos.
Ő is ilyen lesz, épp ilyen, csak fiú: zárkózottabb nálad, jobban kordában fogja tartani az érzelmeit és sosem fog buszon, buszmegállóban olvasni, ismerve a dolog következményeit.”
Elképzeltem az öcsköst tíz év múlva. Elmosolyodtam, talán mondtam is valamit, de ha mondtam, azt valószínűleg nem lehetett érteni – és elaludtam.
Mesélhetne más is: a család többi tagjának néha sokkal több kedve van mesélni, de ő mindig engem kér. Hogy miért? Néha azt hiszem, értem az okát, aztán rájövök, hogy tévedtem. Egy biztos: az öcskös meg én ugyanazokat a meséket szeretjük, és egy mesén belül sokszor ugyanazok a szereplők szimpatikusak nekünk.
Rólam köztudott, hogy mesefüggő vagyok. Egy jó történet erősebben hat rám, mint a környezetemben élőkre: jobban félek, féktelenebbül kacagok, mint ők, s ezért néha gyengeelméjűnek tekintenek, ha pl. a buszmegállóban olvasok és fültől–fülig ér a szám, mert az éppen olvasott rész olyan, hogy normál esetben (értsd: egyedül) tele torokból vihognék rajta, de a lehetőségekhez mérten türtőztetem magam.
A mesefüggéshez, a nevéhez híven az is hozzátartozik, hogy ha sokáig nem olvasok semmit, ami magával ragadna vagy egy kis időre elhitetné velem, hogy magával ragad, elvonási tüneteket produkálok, azaz ingerlékeny és unott leszek és éjjel-nappal Quimbyt hallgatok, amely tünetegyüttesből csak egy jó történet gyógyít ki.
Azt hiszem, lassan az öcskös is kezdi: egy-egy átordítozott-átszaladgált-átrosszalkodott nap után olyan elmélyült csendben képes hallgatni a kedvenc mesénket, ahogyan a tanár nénijét soha. Néha, ha beteg vagy csak betegséget szimulál (volt már rá példa), addig nyöszörög, míg oda nem ülök az ágya mellé és mesélek neki a fehér hollóról, a tündérkirályfiról, esetleg Luke Skywalkerről folytatok vele mélyenszántó beszélgetést. Este, ha belefárad a rosszalkodásba (és abba éppúgy bele lehet fáradni, mint akármi másba, én még emlékszem erre), engem kér, hogy meséljek, és noha legalább olyan fáradt vagyok, mint ő, nincs szívem visszautasítani.
Múltkorában is elszundítottam kicsit a kedvenc mesekönyvünk fölött, és arra ébredtem, hogy ő kelteget, és ezt suttogja:
- Fáradt vagy?
- Láthatod – motyogtam.
- Mesélek ma én neked – ajánlotta.
És mesélt. Kedves látvány volt: sötét bőrű, férfias arca (meghökkentő kifejezés egy hatéves arcára a férfias, de az ő arcára ez a legmegfelelőbb jelző) a könyv fölött, foghíjas vigyora, komolykodó arcjátéka. Szerettem hallgatni kedves hangját, ahogyan meséli azt a mesét, amit már ismer és szeret, hibátlan hangsúlyokkal, alig-alig döcögve. Jó érzés volt tudni, hogy az öcskösnek semmi gondja nem lesz később a suliban a hangosolvasással, amíg nem csak elolvassa, hogy mi van leírva, hanem meg is érti.
„Kezdi már a gyermek” – gondoltam. - „Igen, határozottan úgy tűnik, kezdi. Nézd, ahogyan felderül az arca, ahogyan közeleg a kedvenc része, nézd, ahogyan nevetni kezd, még mielőtt a poént elmondaná, nézd, milyen izgatott lesz, mikor izgalmassá válik a történet. Ezek mind a mesefüggés tünetei: hiszel a szemednek, a fülednek? Az elején te is ilyen voltál, bizony. Épp ilyen, csak lány: kevésbé keményfejű, kevésbé zajos.
Ő is ilyen lesz, épp ilyen, csak fiú: zárkózottabb nálad, jobban kordában fogja tartani az érzelmeit és sosem fog buszon, buszmegállóban olvasni, ismerve a dolog következményeit.”
Elképzeltem az öcsköst tíz év múlva. Elmosolyodtam, talán mondtam is valamit, de ha mondtam, azt valószínűleg nem lehetett érteni – és elaludtam.
Tekintetek
Az első szempár, amit reggel meglátok, tiszta, kék és szemrehányó. A húgom kelt, ugyanis már megint elaludtam. A második a sajátom a tükörben: sötétbarna. Kritikusan nézem magam végig, nem egyszer; igenis, háklis vagyok arra, mit veszek fel. Végül kissé lenőtt frizurám megzabolázódik, és minden a helyére kerül: a fülembe a peace jeles fülbevaló, a lábaimra a fekete-szürke kockás pamutharisnya, afölé a furcsa fényű, sárga-piros pöttyös ruha, a kék magas sarkú és a méhecskeszerű, barna-napsárga csíkos táskámra a FREE GERÉB ÁGNES kitűző.
Igen, ebből már látszik, hogy hóbortos vagyok és általában fütyülök mások véleményére, már ami az öltözködést illeti. De folytatom a szüleim szemepárjával: egy kék és egy barna, és mindkettő állandóan elugrál rólunk. Rohannak ők is, mi is. Akik figyelni képesek ránk, azok az állataink: a cica és a kutya. Sárga és csokoládébarna szemük rám tapad, míg magyarázok nekik. Néha azt hiszem, megértik, amit beszélek.
Tekintetek tömkelegeit látom a buszon: annyi van belőlük, hogy már egy sem érdekel, pedig ha csak egyet látnék, ez nem így lenne.
További szempárok a suliban: az ofő bácsi szeme zöld, az osztálytársaké meghitten ismerős. Tekintetek a folyosón: a kisebb, a nagyobb, a párhuzamos osztályok és a tanárok szemei. Némelyik kedves, megszokott, másoké szúrós, sőt, bántó.
Később ismét buszok fullasztó tömegében látok idegen tekinteteket, s ismét eszembe jut, hogy ha kevesebben élnénk egy helyen (pl. egy városban), jobban tudnánk törődni egymással.
Hazaérve Apu kék vagy Anyu barna szemének világa fogad, jó esetben meleg és sok, rosszabb esetben kihűlt és maradék ebéddel, már ha a délután ötkor megejtett bőséges étkezés ebédnek nevezhető.
Matematika házim készítése közben gondolkodom, csak úgy mellékesen, némely érdekesebb szempárról, ami megragadta a fantáziámat, és szép lassan felépítek belőlük újabb szereplőket a kisded történeteimbe, esetleg meglévő lényeimet gazdagítom velük.
Kleptomániás vagyok, már ami a szereplőket illeti, mégsem ismerhet senki magára egyikben sem, egy-két kivétellel, amikor még engedélyt is kértem egyes ismerőseim jellemének lekoppintására. Egy-egy arc néha olyan lényeket képes kirajzolni a fejemben, amilyenekről a szerencsétlen ihletők álmodni sem mernének.
Végül este, elalvás előtt újra a húgom kék szemei néznek vissza rám, mikor kedvenc szokásunk szerint meg-, ki-, és átbeszéljük az egész napunkat, míg Anyu ránk nem szól, hogy késő van. Ez időponttól függetlenül mindig akkor történik, mikor a legérdekesebb résznél tartunk.
Végül elalszom és az emberekről álmodom, akikkel ma egy-egy pillantásra méltattuk egymást.
Igen, ebből már látszik, hogy hóbortos vagyok és általában fütyülök mások véleményére, már ami az öltözködést illeti. De folytatom a szüleim szemepárjával: egy kék és egy barna, és mindkettő állandóan elugrál rólunk. Rohannak ők is, mi is. Akik figyelni képesek ránk, azok az állataink: a cica és a kutya. Sárga és csokoládébarna szemük rám tapad, míg magyarázok nekik. Néha azt hiszem, megértik, amit beszélek.
Tekintetek tömkelegeit látom a buszon: annyi van belőlük, hogy már egy sem érdekel, pedig ha csak egyet látnék, ez nem így lenne.
További szempárok a suliban: az ofő bácsi szeme zöld, az osztálytársaké meghitten ismerős. Tekintetek a folyosón: a kisebb, a nagyobb, a párhuzamos osztályok és a tanárok szemei. Némelyik kedves, megszokott, másoké szúrós, sőt, bántó.
Később ismét buszok fullasztó tömegében látok idegen tekinteteket, s ismét eszembe jut, hogy ha kevesebben élnénk egy helyen (pl. egy városban), jobban tudnánk törődni egymással.
Hazaérve Apu kék vagy Anyu barna szemének világa fogad, jó esetben meleg és sok, rosszabb esetben kihűlt és maradék ebéddel, már ha a délután ötkor megejtett bőséges étkezés ebédnek nevezhető.
Matematika házim készítése közben gondolkodom, csak úgy mellékesen, némely érdekesebb szempárról, ami megragadta a fantáziámat, és szép lassan felépítek belőlük újabb szereplőket a kisded történeteimbe, esetleg meglévő lényeimet gazdagítom velük.
Kleptomániás vagyok, már ami a szereplőket illeti, mégsem ismerhet senki magára egyikben sem, egy-két kivétellel, amikor még engedélyt is kértem egyes ismerőseim jellemének lekoppintására. Egy-egy arc néha olyan lényeket képes kirajzolni a fejemben, amilyenekről a szerencsétlen ihletők álmodni sem mernének.
Végül este, elalvás előtt újra a húgom kék szemei néznek vissza rám, mikor kedvenc szokásunk szerint meg-, ki-, és átbeszéljük az egész napunkat, míg Anyu ránk nem szól, hogy késő van. Ez időponttól függetlenül mindig akkor történik, mikor a legérdekesebb résznél tartunk.
Végül elalszom és az emberekről álmodom, akikkel ma egy-egy pillantásra méltattuk egymást.
Kamaszdepresszió
Furcsa egy dolog a depresszió. Engem mindig ősszel támad meg, mikor látom a lassan besötétedő világot és az emberek arcán a reménytelenséget.
Idén is ősszel tört rám.
Egy évvel ezelőtt szerelmes voltam egy osztálytársamba. Ez gimnazista lányoknál előfordul. A probléma csak az volt, hogy a srác legszívesebben egyszerre udvarolt volna az összes lánynak az osztályban, és ez engem enyhén szólva zavart. A dologból nem lett hát semmi.
Az ügyön hamar túltettem magam - azt hittem. Nem éreztem szomorúságot, belenyugodtam, hogy a Herceg a fehér lovon nem több dajkamesénél - de a belenyugvással mintha önmagamba zártam volna lelkem azon részeit, melyek a külvilág apró jelzéseinek tudtak örülni: tavasszal a leveleken megcsillanó napfénynek, nyáron a naplementéknek, amiket amúgy kishercegesen szeretek, mert mikor végignézek a világon, úgy érzem: ez az este örökké fog tartani.
Majd' egy egész évig éltem így: nem érezve mindazt, amit eddig minden évben éreztem, és alig - alig felfogva ezekből valamennyit. Nem fájt, hiszen észre sem vettem, hogy a hónapok anélkül futnak le, hogy én akár csak egy érzést is megtarthatnék belőlük. Március tájékán szert tettem egy új kapcsolatra, melyben olyan jól éreztem magam, mint még soha, egyikben sem. A fiú tiszteletben tartotta ihletekkel, történetszereplőkkel és egyebekkel kapcsolatos íróbánataimat, szerette és el tudta olvasni kézzel írott történeteimet, és még engem is tudott szeretni, akármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnt ez. A csodába csak a valóság szólt bele: a fiúnak el kellett költöznie, hová máshová, mint az ország túlsó végébe, s ennek az amúgy ritka szép időszaknak is vége szakadt, alig fél év után.
Szeptember elején ott álltam kifosztva, saját magam által: sehol egy fiú, egy gondolat, egy mese, amibe belekapaszkodhatnék, egy kép, egy érzés, ami eszembe jusson, ha valami fáj, az iskola viszont kezdődött, a szokásos szürkeségével és unalmával.
Az agyzsibbasztó, lélektelen tanórák ébresztettek rá, hogy az elmúlt hónapokat mintha egy dobozban töltöttem volna, s ezek miatt kezdtem el feltörni a magam köré épített falakat. Érezni kezdtem az őszi nap sugarait a lassan elszáradó leveleken, a földszagot, az egyre csípősebb szelet. Érezni kezdtem mindent, amit addig kihagytam, és az évszakra való tekintet nélkül tavasz volt bennem és a kétméteres körzetemben.
A harcot a sötétséggel idén is megvívtam és mivel nem voltak emlékeim az idei nyárról, tavaszról: annak rendje és módja szerint elveszítettem. Néhány hétig a padlón hevertem, kicsavart végtagokkal, aztán feltápászkodtam, talpra álltam és még a humorérzékemet is visszanyertem. A fiúk egyáltalán nem hiányoztak, a meséim újra megteltek élettel, és elkezdtem keresni a többiek társaságát: kihevertem az idei depit és még néhány évnyit előre.
Idén is ősszel tört rám.
Egy évvel ezelőtt szerelmes voltam egy osztálytársamba. Ez gimnazista lányoknál előfordul. A probléma csak az volt, hogy a srác legszívesebben egyszerre udvarolt volna az összes lánynak az osztályban, és ez engem enyhén szólva zavart. A dologból nem lett hát semmi.
Az ügyön hamar túltettem magam - azt hittem. Nem éreztem szomorúságot, belenyugodtam, hogy a Herceg a fehér lovon nem több dajkamesénél - de a belenyugvással mintha önmagamba zártam volna lelkem azon részeit, melyek a külvilág apró jelzéseinek tudtak örülni: tavasszal a leveleken megcsillanó napfénynek, nyáron a naplementéknek, amiket amúgy kishercegesen szeretek, mert mikor végignézek a világon, úgy érzem: ez az este örökké fog tartani.
Majd' egy egész évig éltem így: nem érezve mindazt, amit eddig minden évben éreztem, és alig - alig felfogva ezekből valamennyit. Nem fájt, hiszen észre sem vettem, hogy a hónapok anélkül futnak le, hogy én akár csak egy érzést is megtarthatnék belőlük. Március tájékán szert tettem egy új kapcsolatra, melyben olyan jól éreztem magam, mint még soha, egyikben sem. A fiú tiszteletben tartotta ihletekkel, történetszereplőkkel és egyebekkel kapcsolatos íróbánataimat, szerette és el tudta olvasni kézzel írott történeteimet, és még engem is tudott szeretni, akármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnt ez. A csodába csak a valóság szólt bele: a fiúnak el kellett költöznie, hová máshová, mint az ország túlsó végébe, s ennek az amúgy ritka szép időszaknak is vége szakadt, alig fél év után.
Szeptember elején ott álltam kifosztva, saját magam által: sehol egy fiú, egy gondolat, egy mese, amibe belekapaszkodhatnék, egy kép, egy érzés, ami eszembe jusson, ha valami fáj, az iskola viszont kezdődött, a szokásos szürkeségével és unalmával.
Az agyzsibbasztó, lélektelen tanórák ébresztettek rá, hogy az elmúlt hónapokat mintha egy dobozban töltöttem volna, s ezek miatt kezdtem el feltörni a magam köré épített falakat. Érezni kezdtem az őszi nap sugarait a lassan elszáradó leveleken, a földszagot, az egyre csípősebb szelet. Érezni kezdtem mindent, amit addig kihagytam, és az évszakra való tekintet nélkül tavasz volt bennem és a kétméteres körzetemben.
A harcot a sötétséggel idén is megvívtam és mivel nem voltak emlékeim az idei nyárról, tavaszról: annak rendje és módja szerint elveszítettem. Néhány hétig a padlón hevertem, kicsavart végtagokkal, aztán feltápászkodtam, talpra álltam és még a humorérzékemet is visszanyertem. A fiúk egyáltalán nem hiányoztak, a meséim újra megteltek élettel, és elkezdtem keresni a többiek társaságát: kihevertem az idei depit és még néhány évnyit előre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)