Rémálom

Megállok az agyongraffittizett fal előtt, s baljós előérzettel körbetekintek.
Igen, félelmem beigazolódik. Megint itt vagyok, a sötét utcán, egy rossz utcai lámpa időnként kialvó-újragyulladó, gyenge fényében, ezen a rossz környéken, az ismétlődő álomban.
A lassan már ismerős, megszokott halálfélelem sem várat magára: jégburokba vonja szívemet, gyomromat, medúzaszerűen elterül koponyám belsejében, a szám íze hirtelen keserű lesz, lélegzetem elakad, izmaim megfeszülnek.
Futni kezdek, ugyanis már pontosan tudom, mi következik: a fekete ruhás, álarcos emberek, akik mintha a sötétségből, az ásítozó kapualjak árnyékaiból olvadnának elő, és semmi kétséget nem hagynak szándékaik felől. Nyilvánvaló volna akkor is, ha nem emlékeznék, hogy mindnél van fegyver, nem is egy.
Futok az életemért. Próbálok minél trükkösebben menekülni, hátha le tudom rázni üldözőimet, vagy legalább máshová jutok, mint ahová eddig minden alkalommal sikerült. Bakancsom meg-megcsúszik a vizes macskakövön, s néha meg is botlom. Kétségbeesetten fohászkodom egy rendőrért, vagy legalább egy emberért, akinek jelenlétében biztonságban érezhetem magam. Imám nem talál meghallgatásra: az utcák továbbra is kihaltak, mint mindig.
Az álarcosok közelednek, gyorsan és majdnem zajtalanul. Egyikük pisztolyt fog rám, kibiztosítja és lő. A golyó a fejem felett fütyül el.
Fokozom a tempót. Érzem, ahogyan elönt a veríték, és bár tudom, hogy már nem sokáig tehetem, mégis menekülök: hát nem erről szól az élet?
Nemsokára utolérnek, ugyanott, ahol szoktak. Hiába küzdök kézzel-lábbal, sőt, még foggal és fejjel is, lefognak és a házfalhoz préselnek. Égő halántékomat egy hideg mordály hűti.
Hiába rettegtem eddig, most lehiggadok. Már nincsen miért félnem. Tudom, mi fog történni.
A pisztolycső most még erősebben a fejemhez nyomódik. Hallom, ahogyan leendő gyilkosom kibiztosítja fegyverét, és felnézek az égre, tudván tudva, hogy utoljára teszem.
Hogy ez miért történik meg ugyanígy minden éjjel, azt nem tudom. Talán a saját gyűlöletem üt vissza rám, talán másról van szó, de ezen a ponton itt már mindez tárgytalan.
Kiélvezem a késő őszi égbolt látványát. A csillagok a fényszennyezés ellenére is tisztán látszanak. Hirtelen sírni támad kedvem, de tudom, hogy már nincsen rá időm. Hallom a kattanást, ahogyan a pisztoly túlvégén meghúzzák a ravaszt.
Most párolog el belőlem a félelem maradéka, s a helyébe sziklanehéz bizonyosság költözik: hát tényleg meg fogok halni.
Az égbolt kilencven fokkal elfordul a tengelye körül. Hirtelen lángra gyúlik körülöttem minden, s üvölteni tudnék, de a szám már nem az enyém. Aztán a fájdalom megszűnik, s valamiféle furcsa állapotban lebegek, halál és élet között, testetlenül.
Aztán felébredek.