Mesefüggés

Minden este én mesélek az öcsémnek.
Mesélhetne más is: a család többi tagjának néha sokkal több kedve van mesélni, de ő mindig engem kér. Hogy miért? Néha azt hiszem, értem az okát, aztán rájövök, hogy tévedtem. Egy biztos: az öcskös meg én ugyanazokat a meséket szeretjük, és egy mesén belül sokszor ugyanazok a szereplők szimpatikusak nekünk.
Rólam köztudott, hogy mesefüggő vagyok. Egy jó történet erősebben hat rám, mint a környezetemben élőkre: jobban félek, féktelenebbül kacagok, mint ők, s ezért néha gyengeelméjűnek tekintenek, ha pl. a buszmegállóban olvasok és fültől–fülig ér a szám, mert az éppen olvasott rész olyan, hogy normál esetben (értsd: egyedül) tele torokból vihognék rajta, de a lehetőségekhez mérten türtőztetem magam.
A mesefüggéshez, a nevéhez híven az is hozzátartozik, hogy ha sokáig nem olvasok semmit, ami magával ragadna vagy egy kis időre elhitetné velem, hogy magával ragad, elvonási tüneteket produkálok, azaz ingerlékeny és unott leszek és éjjel-nappal Quimbyt hallgatok, amely tünetegyüttesből csak egy jó történet gyógyít ki.
Azt hiszem, lassan az öcskös is kezdi: egy-egy átordítozott-átszaladgált-átrosszalkodott nap után olyan elmélyült csendben képes hallgatni a kedvenc mesénket, ahogyan a tanár nénijét soha. Néha, ha beteg vagy csak betegséget szimulál (volt már rá példa), addig nyöszörög, míg oda nem ülök az ágya mellé és mesélek neki a fehér hollóról, a tündérkirályfiról, esetleg Luke Skywalkerről folytatok vele mélyenszántó beszélgetést. Este, ha belefárad a rosszalkodásba (és abba éppúgy bele lehet fáradni, mint akármi másba, én még emlékszem erre), engem kér, hogy meséljek, és noha legalább olyan fáradt vagyok, mint ő, nincs szívem visszautasítani.
Múltkorában is elszundítottam kicsit a kedvenc mesekönyvünk fölött, és arra ébredtem, hogy ő kelteget, és ezt suttogja:
 - Fáradt vagy?
 - Láthatod – motyogtam.
- Mesélek ma én neked – ajánlotta.
És mesélt. Kedves látvány volt: sötét bőrű, férfias arca (meghökkentő kifejezés egy hatéves arcára a férfias, de az ő arcára ez a legmegfelelőbb jelző) a könyv fölött, foghíjas vigyora, komolykodó arcjátéka. Szerettem hallgatni kedves hangját, ahogyan meséli azt a mesét, amit már ismer és szeret, hibátlan hangsúlyokkal, alig-alig döcögve. Jó érzés volt tudni, hogy az öcskösnek semmi gondja nem lesz később a suliban a hangosolvasással, amíg nem csak elolvassa, hogy mi van leírva, hanem meg is érti.
„Kezdi már a gyermek” – gondoltam. - „Igen, határozottan úgy tűnik, kezdi. Nézd, ahogyan felderül az arca, ahogyan közeleg a kedvenc része, nézd, ahogyan nevetni kezd, még mielőtt a poént elmondaná, nézd, milyen izgatott lesz, mikor izgalmassá válik a történet. Ezek mind a mesefüggés tünetei: hiszel a szemednek, a fülednek? Az elején te is ilyen voltál, bizony. Épp ilyen, csak lány: kevésbé keményfejű, kevésbé zajos.
Ő is ilyen lesz, épp ilyen, csak fiú: zárkózottabb nálad, jobban kordában fogja tartani az érzelmeit és sosem fog buszon, buszmegállóban olvasni, ismerve a dolog következményeit.”
Elképzeltem az öcsköst tíz év múlva. Elmosolyodtam, talán mondtam is valamit, de ha mondtam, azt valószínűleg nem lehetett érteni – és elaludtam.