Kamaszdepresszió

Furcsa egy dolog a depresszió. Engem mindig ősszel támad meg, mikor látom a lassan besötétedő világot és az emberek arcán a reménytelenséget.
Idén is ősszel tört rám.
Egy évvel ezelőtt szerelmes voltam egy osztálytársamba. Ez gimnazista lányoknál előfordul. A probléma csak az volt, hogy a srác legszívesebben egyszerre udvarolt volna az összes lánynak az osztályban, és ez engem enyhén szólva zavart. A dologból nem lett hát semmi.
Az ügyön hamar túltettem magam - azt hittem. Nem éreztem szomorúságot, belenyugodtam, hogy a Herceg a fehér lovon nem több dajkamesénél - de a belenyugvással mintha önmagamba zártam volna lelkem azon részeit, melyek a külvilág apró jelzéseinek tudtak örülni: tavasszal a leveleken megcsillanó napfénynek, nyáron a naplementéknek, amiket amúgy kishercegesen szeretek, mert mikor végignézek a világon, úgy érzem: ez az este örökké fog tartani.
Majd' egy egész évig éltem így: nem érezve mindazt, amit eddig minden évben éreztem, és alig - alig felfogva ezekből valamennyit. Nem fájt, hiszen észre sem vettem, hogy a hónapok anélkül futnak le, hogy én akár csak egy érzést is megtarthatnék belőlük. Március tájékán szert tettem egy új kapcsolatra, melyben olyan jól éreztem magam, mint még soha, egyikben sem. A fiú tiszteletben tartotta ihletekkel, történetszereplőkkel és egyebekkel kapcsolatos íróbánataimat, szerette és el tudta olvasni kézzel írott történeteimet, és még engem is tudott szeretni, akármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnt ez. A csodába csak a valóság szólt bele: a fiúnak el kellett költöznie, hová máshová, mint az ország túlsó végébe, s ennek az amúgy ritka szép időszaknak is vége szakadt, alig fél év után.
Szeptember elején ott álltam kifosztva, saját magam által: sehol egy fiú, egy gondolat, egy mese, amibe belekapaszkodhatnék, egy kép, egy érzés, ami eszembe jusson, ha valami fáj, az iskola viszont kezdődött, a szokásos szürkeségével és unalmával.
Az agyzsibbasztó, lélektelen tanórák ébresztettek rá, hogy az elmúlt hónapokat mintha egy dobozban töltöttem volna, s ezek miatt kezdtem el feltörni a magam köré épített falakat. Érezni kezdtem az őszi nap sugarait a lassan elszáradó leveleken, a földszagot, az egyre csípősebb szelet. Érezni kezdtem mindent, amit addig kihagytam, és az évszakra való tekintet nélkül tavasz volt bennem és a kétméteres körzetemben.
A harcot a sötétséggel idén is megvívtam és mivel nem voltak emlékeim az idei nyárról, tavaszról: annak rendje és módja szerint elveszítettem. Néhány hétig a padlón hevertem, kicsavart végtagokkal, aztán feltápászkodtam, talpra álltam és még a humorérzékemet is visszanyertem. A fiúk egyáltalán nem hiányoztak, a meséim újra megteltek élettel, és elkezdtem keresni a többiek társaságát: kihevertem az idei depit és még néhány évnyit előre.