Metten Elion(1150)
Egész életemben nem rettegtem még ennyire.
Egyesek azt mondják, a félelem férfiatlan érzés: nos, aki ezt valóban így gondolja, az még sosem szeretett senkit vagy még nem látott harcteret közvetlen közelről. A mi csapatunkban ugyan meglehetősen kevés a hitvány nyámnyila alak, mégis mind halálosan félünk. Van miért: valószínű, hogy legalább kétszeres túlerővel állunk szemben, s ha ez nem adna elég félnivalót, hát retteghetünk az otthonunkért, a várért, vagy az otthon maradt családért.
Meg sem tudnám számlálni, hány ütközetben jártam, ez most mégis más: most van kikért rettegnem.
Galdor Elion(20)
A szálláson fojtogató a bűz és a csend. A fegyverrozsdaszag, a verítékünk oroszlánszaga és a páncélok szörnyű kipárolgása, amely a vas, az izzadság és a régi, penészedő marhabőr aromáiból áll össze, csak tovább fokozza az eleve kibírhatatlan feszültséget.
Harcoltam már egyszer-kétszer orkok és hasonló csúfságok ellen, most mégis csak egy taknyos újonc vagyok a többiek között. Annak idején a verekedésnek semmiféle tétje nem volt; most ha elbukunk, mindenkinek, aki otthon maradt, befellegzett.
Végiggondolom, ki mindenkit akarok megvédeni: anyám, húgaim és sorban a vár teljes népessége megjelenik előttem.
A fejem zúgni, zsongani kezd. Talán ha felüvölthetnék, jobban érezném magam, mégis hallgatok, és megpróbálom kikapcsolni tudatomat: csak gondolkodnom ne kelljen.
Alion Elion(15)
„Maldei, mi a túrót keresek én itt?!” – zakatol a fejemben. Az isten, akit szólongatok, makacsul hallgat: valószínűleg fogalma sincs, mit feleljen.
Persze, én akartam jönni. Hősködtem, vagy csak nem bírtam volna elviselni, ha maradok otthon, biztonságban? Már nem is emlékszem.
A bratyó és a fater közt ülök egy földre terített pokrócon és próbálok egy fikarcnyit sem gondolni Anyura, Lianára, az ikremre és Mírielre, a kishúgomra, és a közelgő csatára. Ha ez már majdnem sikerülne, ijesztően közel kerülök az alvás állapotához, amit nem engedhetek meg magamnak, mivel nemsokára indulunk, hogy rajtaüssünk az ocsmány koboldokon. Mindennel megpróbálkozom: matekképleteket, verseket, fizikai törvényeket és hasonlókat ráncigálok elő memóriám mélyéből és nyakatekert logikai rejtvényeket agyalok ki, csak hogy feledtessem magammal, amitől félek, s közben még önmagam előtt is titokban azért fohászkodom, hogy rémálmomból felébredhessek végre.
Amarela Eliona(38)
Gépiesen törölgetem a kezem ügyébe eső tárgyakat: képkeretet, kandallópárkányt, agyagvázát, virágcserepet, famacskát, papagájkalitkát, fotelkarfát, tücsköt-bogarat. Amint észreveszem, milyen nevetséges vagyok, addigra Rhea, a királyné és Jeanette, a könyvtáros lánya már elhűlve merednek rám. Zavartan biccentek nekik és kisietek a szalonból. A porrongyot elszállásolom egy takarítószeres kamrában, és rácsodálkozom iménti neurotikus rohamomra. Lantos vagyok, nem takarítónő!
Majd’ megfeszülök, olyannyira el akarok lazulni. Ez némileg ellentmondásos, nem igaz?
Hites uram és a két gyönyörű fiam épp a várat készül megmenteni, akár az élete árán is, és mindenki valószínűnek tartja, hogy ezen árat bizony megfizettetik velük.
Erre a gondolatra sokféléhez támad kedvem: kiugrani a legközelebbi toronyból, csórni egy kést a konyháról és elmetszeni a torkomat, esetleg meginni egy pohárka gyorsan ható, erős mérget. Öngyilkos hajlamaimnak csak az vet gátat, hogy nem hagyhatom árván a lányaimat.
Levágtatok a konyhába, hogy kávét készítsek magamnak, elmebaj ellen.
Liana Eliona(15)
„Dorien irgalmazz, Dorien irgalmazz” – gajdolom, arcomat a párnába fúrva. Szívem őrült tempóban ver, bőröm folyékony, fagyos iszonyatot izzad.
Nem tudom leállítani az agyamban pergő képeket: Aput látom egy prehisztorikus korban, talán két hónappal ezelőtt: hátrafogott, vakítóan szőke haja, amilyet Al, Míriel és én is birtoklunk, szikrázni látszik, hangulata szerint változó szeme égkék. Anyu üdvözült-átszellemült arccal néz rá, issza be látványát, mi pedig pipacspiros arccal elfordulunk: nincs cikibb, mint mikor az ősök szerelmesek.
Bátyám, Galdor úszik a közeli tóban, versenyez Bobbal, a trónörökössel. Apuéhoz hasonló, változó színű szeme csillámló türkizzöld, fekete haja az arcába sodródik.
Aliont is látom, persze. Az arca akár az enyém is lehetne, csupán apró vonásokban különbözünk: az ő orra nagyobb, ajka keskenyebb, Anyuéval és az enyémmel egyforma zöld szemének pillantása szigorúbb. Ikrek vagyunk, mégis, egész életünkben különböztünk.
Kísérletet teszek a képek nemlátására: hangosan dúdolok, saját figyelmemet elterelendő. Nem járok sikerrel, emlékeim tovább borzolják eleve is kusza idegeimet.
Míriel Eliona (10)
„A nyavalyába!”
Ingerült gondolatom céltalan, talán csak a világra vagyok dühös, esetleg az istenekre. Majd jól megbüntetnek érte, mint Antigoné nagybátyját Zeusz és panteonja.
Tojok rá, elfér rajtam a büntetés, akár halmozottan is, a káromkodást, dühöngést, félést pedig képtelen vagyok abbahagyni.
Piszkosul hiányzik Apa, Galdor és Al, és még jobban féltem őket: háborúban vannak, és mi Anyuval meg Liával lassan megbolondulunk, ki-ki a maga módján.
Anya takarít, dühöngősen: sikál, súrol, seper meg még egy csomó s betűs dolgot művel, pedig egyébként lantos, Lia bőg, énekel és emlékezik, én pedig godolkodom és próbálok juszt sem törődni az egésszel, a túlélés érdekében. Ez általában nem sikerül, ugyanis itt mindenkinek csak a háború jár az eszében.
Csak remélni merem: egyszer megszabadulunk a félelemtől, újra szabadok leszünk, és megint szabadon mászhatunk egymás agyára (én Galdor nyakába).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése