Evolúció a gimiben

Mostanáig mi voltunk a zsákmányállatok a suli dzsungelében. Áldozatnak születtünk. Életképtelen lények voltunk: kicsik, satnyák, gyengék, sápatagok, szemüvegesek, soha nem szóltunk hozzátok. Féltünk tőletek, úgy csodáltunk benneteket, olyan dermedt, rettegő tisztelettel, mint az őzgida az oroszlánt. Azóta, hogy először beléptünk a suliba, ti keresztülnéztetek rajtunk, gúnyolódtatok velünk, kihasználtátok a tehetetlenségünket, a bizonytalanságunkat. A mi önbizalmunk romjain élősködtetek. Attól éreztétek jobban magatokat, hogy van, aki nálatok is nyomorultabb.
Mi sosem tudtuk, milyen érzés lehet kosarat dobni, métánál hazafutni, megszerezni, amit akarunk vagy ötöst kapni a szóbeli feleletre, nem tudtuk, milyen győztesnek lenni. Csak veszteni tanultunk meg. Mi mindig reménytelenül szerettünk valakit, aki elérhetetlen és tökéletes és közétek tartozik. Egészen eddig mi voltunk az örök mazochisták.
Mostantól minden másképp lesz. Már ellestük tőletek a szilárd önbecsülés és a vagány, laza szemtelenség titkát; pontosan tudjuk, mitől tudtatok eddig átgázolni rajtunk. Megtanultunk bízni a saját erőnkben, tudunk visszavágni, tudunk tojni rá, mit szóltok a stréberes szemüvegünkhöz, az elszállt alter vagy gót zenénkhez, az irodalom ötösünkhöz. Amíg titeket elvakított önnön nagyszerűségetek, mi csendben gerincet növesztettünk. Már nem félünk. Dühösek sem vagyunk. Nem közétek akarunk tartozni, mi mások leszünk, egyszerre erősek, okosak és érzékenyek; nem fogjuk elfelejteni, honnan jöttünk és segíteni fogunk egymásnak, akkor is, ha elértük a célunkat. Mi mindig egy csapat maradunk, a Vesztesek Szövetsége. Összetartunk. Jövünk, és győzni fogunk. Soha többé nem hagyjuk, hogy megfélemlítsetek, elnyomjatok, kiszipolyozzatok bennünket, nem engedünk a jussunkból, a másik emberi lénynek járó tiszteletből. Visszafoglaljuk a folyosókat és a női vécé tükre előtti helyet. Visszafoglaljuk az egónkat, az evolúció nevében.