A varázslónő (iskolai kreatívírás-feladat)

1.

Éjfél. Vidéki vasútállomás. Fölöttem sercegve égő, szürkészöld fényű neoncső, alattam telefirkált pad, körülöttem fura, hallgatag figurák, arcom előtt fekete köpenyem csuklyája. Itt sincsen. Pedig ez volt a legjobb az összes lehetséges hely között. A nagy semmi közepe: milyen szépen illett volna a történetbe. Mint a mesében: a pásztor, miután a fél világot bejárta kedves báránya után, a kietlen pusztaságban, Magyarország legelfeledettebb porfészkében rábukkan az elbitangolt jószágra, és kölcsönös megbocsátásban részesítik egymást, az egyik azért, mert a másik elhagyta, a másik pedig, mert az egyik engedte elmenni, végefőcím, happy end, a főcímdalt játssza a Mely vagy Jamie Cullum. Ha nem, hát nem: holnap is lesz nap. Nem adhatom fel a keresést.

Hány éve? Hét? Nyolc? Nem tudom. Néha a napok is összefolynak. Amióta elment, az idő máshogy jár, mint azelőtt. Mi volt annyira fontos ebben a gyerekben, hogy megváltoztasson, más emberré tegyen engem, hét ország leghatalmasabb varázstudóját? Bárhogy forgatom a kérdést, válasz sehol sincsen. Ő több volt közönséges tanoncnál: mintha ő lett volna az én sosemvolt gyermekem. Azóta, hogy megszökött tőlem, éjt nappallá téve kutattam a nyomát. Egyiptomtól Lappföldig, Izlandtól Indiáig mindenütt kerestem. Magyarország az egyik utolsó állomás. Még hátravan Oroszország, Mongólia és Japán, és vége, slussz, feladom. De ma még nem. Még bármi megtörténhet.
A zár kattan odakint, kétszer. Felriadok a gondolataimból. Kilesek a csuklya mögül.
- Ne is próbáljanak kijutni innen! - hallatszik odakintről a bakter hangja. - Maguk itt mind foglyok!
A váróteremben ülők mind ledöbbennek. A színes virágos kalapot viselő hölgy, aki mostanáig a sarokban szunyókált, elsírja magát, a napszemüveges, fekete kesztyűs úr száján kicsusszan egy cirkalmas, kifinomultan disznó magyar szitok. Ezt a nyelvet talán épp erre teremtették. A fehér sapkás, copfos fiatal lány a kezét tördeli, a cirka egy méter magas, cirkuszi ruhába öltözött emberke feje hirtelen ellilul. Mind egymásra nézünk. Mostantól nem vagyunk idegenek: ugyanazon a szorult helyzeten osztozunk.
- Most mi lesz? - szólal meg mellettem egy fiatal fiú. A fél arcát takaró sáltól alig értem. - Mit tegyünk?
- Az a kérdés, egyedül van-e - mondom higgadtan. - Ha igen, kitörünk. Ha nem, lehetséges, hogy okosabb nyugton maradni.
- És ha fegyvere van? - kérdezi a copfos lány. Kezd valamelyest megnyugodni. - Egyáltalán, mi a francot akar tőlünk ez a pacák? Ki ez, és mi történik velünk?
- Szerinted ez így működik? - nézek rá szánakozva. - Kérdezel, és válaszolnak?
- Kitörünk? - A cowboykalapos férfi feleszmél leforrázottságából és odajön hozzánk. - Legalább próbáljuk meg. Vagy tudja valaki, mi ez az egész?
Senki. Mindenki tanácstalanul néz egymásra.
- Akkor gyerünk, tervezzük meg együtt - mondom. - Rajta, emberek, mindenki jöjjön közelebb.

2.
Kezdődik. Összenézünk. Most jön az a rész, hogy a drabális cowboy nekirohan az ajtónak, egyszer, kétszer, míg a vas és a fa meg nem adja magát. A csend ránk telepszik, fojtogat bennünket. 3, 2, és...
A kecskeszakállú megmozdul. Mi ez? Ez nem volt benne a tervben. Remeg. A kabátja alá nyúl. Mi a búbánatos fene folyik itt?!
Lassítva látom, ahogy előhúz egy pisztolyt. A cowboy hátára céloz. Lő. Fordul, céloz, lő. Tehetetlenül, jégszoborrá fagyva nézem, ahogy a furcsa kalapos hölgy összeesik, mint egy rongycsomó. A fiú arcáról lecsúszik a sál, láthatóvá válik az arca. A szívem eszeveszettül kalapálni kezd. Ő az. Még mielőtt a lövész őt is célba vehetné, ugrom; magammal sodrom a padlóra. A neki szánt golyót felfogja a hátam: a fájdalom egy pillanatra mindent kiolt, de rögtön magamhoz térek. Halhatatlannak lenni néha nem is olyan szörnyű dolog. Futni kezdünka ripityára tört üvegablak felé, és kiugrunk a szilánkok között.
Rohanunk. Szédülök a lövéstől és az örömtől, megvan, ő az. Ezt a szomorú szürke szempárt, ezt a magas, okos homlokot kerestem én éveken keresztül. Mögöttünk egymásra támad a bakter és a lövész, előbbinek is van fegyvere. Hála az égnek, egyikük sem törődik velünk.
Kiérünk az országútra. Egy lámpaoszlop alatt megállunk. Ő megkérdezi:
- Minden rendben?
- Igen. - Tehát nem vette észre, hogy meglőttek. Látja az arcomat, mégsem ismer fel. Mi történhetett?
- Van errefelé nyitva valami? - néz körül. - Azt hiszem, eljött az ideje, hogy igyunk valamit erre az egészre. Meghívhatlak? - Letegez.
- Talán a kocsma még nem zárt be - mondom. - Menjünk, nézzük meg.

3.
A másnap reggeli vonaton ülök, egyedül. Ahogyan a kerekek kattognak a síneken, a gerincemhez hozzá-hozzápréselődik a lövedék. Piros csillagok és zöld karikák ugrálnak a szemem előtt. Az elmúlt éjszaka jár a fejemben. Merre menjek most? Nem tudom.
A fiúra gondolok, az elbitangolt jószágra, a sosem létezett kicsi fiamra. Letegezett, meghívott whiskyre, megpróbált felszedni (szerencsére hamar feladta), és addig mesélt, míg el nem aludt az asztalra borulva, mint egy kisgyerek. Mesélt az egyetemről, mesélt a terveiről, az exbarátnőiről, és az életéről, amely sokban különbözött attól, amelyet én ismertem. Ez a szelíden, álmosan kapatos fiatalember egész más volt, mint a dacos, komor kiskamasz kölyök, akit akkor réges-rég az utca porában találtam, az éhhalál szélén. Nem tudom, mi történt vele és hogyan változtak meg az emlékei, de abban teljesen biztos vagyok, hogy így sokkal boldogabb.
A fájdalom tart csak ébren. A fülem egy kissé zúg, a szám íze keserű, a köpenyem vér-, whisky -, és vasútállomásszagú, a csizma töri a sarkamat. A vonat száguld velem. Halálosan fáradt vagyok, egészen békés, megkönnyebbült, céltalan és csak egy icipicit szomorú.