A gyilkos

A rendőrségen ülök, a kihallgatásra várva. Nem volt időm, hogy alkalomhoz illő göncöt húzzak, úgyhogy barna macskanadrágom, kalózblúzom, piros boszorkánycipőm és őrült sapkám vértezetében éppoly elveszett vagyok a zsernyákok közt, mint E.T. a kórházi ágyon.
Magas, öltönyös fickó lép be. Fiatal, és egészen jóképű volna a sötét hajával, római orrával, fahéjbarna bőrével és hosszú pilláival, ha nem ütne ki vonásai mögül a fanatikus gyűlölet minden és mindenki iránt a planétán.
- Hol volt ön tegnap délután négy és öt között? – kérdezi. A hangja is kellemes; milyen kár, hogy valószínűleg őrült.
- A szobámban, a számítógép előtt – felelek készségesen, tudván tudva, hogy ez az egyetlen dolog, amit tehetek. – Írtam. Tudja, író vagyok.
- Tudja valaki igazolni, hogy otthon volt?
- A lakótársam. Miért? Mi lehet, amit tettem?
- Gyilkosság, példának okáért – von vállat kihallgatóm.
- Kérem – szólok –, ez egész biztosan csak tévedés. Valami bizonyítékuk van ellenem?
- Hogyne volna, hölgyem – mosolyog iszonyatos farkasvigyorral a kihallgató zsaru. Fatörzsszín szemében kegyetlen fény villan. – Hadd olvassam fel.

A falhoz préselték. Egy fegyver csöve elviselhetetlenül égette a halántékát.
- Mit tudsz? - reccsent rá egy az üldözői közül.
- Semmit – felelt a fiú. – Semmit az égvilágon!
Tehetetlenül vergődött a satuszerű markok szorításában.
- Veled volt az a csaj. Mit mondott?
- Semmit, ami nektek fontos volna. Ő sem tud semmit. Feleslegesen vadásztok ránk.
- Hazudsz.
- Nem hazudok. Engedjetek el bennünket.
- Már késő – mondta hidegen a pisztoly túlvégén lévő illető. – Nem hagyhatunk életben.
Érezte, hogy most tényleg meg fog halni. Ez furcsa módon nem páni félelmet jelentett, mint ahogyan azt az ember általában hinné, hanem inkább sziklanehéz nyugalmat, jeges bizonyosságot: hát valóban elveszik tőle az életet, amiért ezelőtt menekült, harcolt és küzdött. Az ő történetének vége.
Mintha az idő múlása lelassult volna: a földtörténeti korok változásával azonos tempóban érzékelte, ahogyan a szemébe roppant férfiatlan módon könnyek gyűlnek, a fegyver tulajdonosa pedig meghúzza a ravaszt; a fémes kattanás, amely normális esetben alig hallhatóan halk és rövid kéne legyen, most mintha évtizedekig tartana. A kín, amely a hangot követte, olyan volt, mintha egyszerre fürösztenék savba, homokba, lángokba, piranháktól hemzsegő vízbe és lávába. Gyanította, hogy egyesek felfogásában a pokol gyanúsan hasonlíthat erre a fájdalomra, s azt is, hogy ez valószínűleg bőven elég vezeklés az összes bűnéért, kezdve attól, hogy hétévesen elvette a kishúga csokiját egész addig, hogy a minap lógott a buszon, tehát jó eséllyel a mennybe kerül, már ha létezik menny egyáltalán.
Pontosan érezte, ahogyan teste végérvényesen megszakítja vele a kapcsolatot, s még egyszer utoljára megdöbbent azon, hogy miközben haldoklott, eszébe sem jutott üvölteni, hanem helyette mindenfélén gondolkodott: poklon, mennyországon, vezeklésen és egyebeken.

Higgadtan megkérdezem:
- Hogyan jutott hozzá ehhez?
- Ön elküldte a tisztelt barátnőjének, S. Sárának, mi pedig feltörtük a címzett e-mail fiókját.
- Ez legális? – kérdezem homlokráncolva.
- Ilyen esetekben igen.
- Milyen esetekben?! Különben is, ez most mire bizonyíték? Legfeljebb arra, hogy a fantáziám egy kissé őrült, ahhoz pedig sem önnek, sem az államnak semmi köze – mondom élesen.
- Azt hiszem, ön nem értette meg egész pontosan, ami itt folyik – hajol közelebb a kihallgató. – Ez nem csupán bizonyíték: ez maga a bűntény. Tagadja, hogy meggyilkolta D. Bálint tizenhét éves fiút?
- Én nem öltem meg senkit.
- Akkor másképp kérdezem. Ön írta ezt a történetet?
- Igen, de...
- Ez beismerő vallomás – villantja a zsernyák megint azt a rettenetes, vicsorgós mosolyt. – Börtönbe megy, kedvesem.
- De...
- Nincs de. Ön gyilkos, be is ismerte. Viszlát – biccent. Mögöttem feltűnik két társa, akik bilincset csattintanak a csuklómra és elvezetnek.

Verítékben úszva ébredek. „Csak egy álom” – motyogom, és a másik oldalamra fordulok. Sikertelenül próbálom elűzni tudatomból azt a tébolyult dühöt, amelyet a zsaru szemében láttam.
Tudom: csak a bűntudat teszi velem mindezt, amiért kitaláltam egy élőlényt, lelket adtam neki, megszerettem és megöltem.
Szörnyeteg vagyok.