Olyan ez a zápor, mint egy hisztis kislány. Tépdesi a fák lombját, a füvet, kegyetlenül gyötri a világot, benne is főképp önmagát, tépi vízzuhatag-haját, és csak zokog, lubickolva rettenetes önsajnálatában.
Langyos könnyei végigfolynak a bőrömön; időnként egy-egy kisebb szélroham-sikolya ostorként vág végig hátamon. Ülök a fűben, és úgy nézem őt, mintha egy óriási kishúg dührohamát figyelném, bölcsen, mégis aprón és tehetetlenül. Megbűvölten bámulok, az sem érdekel, hogy a ruhám csontig átázott.
Bömbölve síró esőhúgocskám aztán belefárad a nagyjelenetbe: megritkulnak a kövér cseppek, a csél is elcsitul. Kisüt a nap.
Felkelek a földről és hazaindulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése