Ez egy soha meg em írt történet eleje. Valószínűleg már nem is fejezem be.
Testem van. Ez a legelső, amit felfogok. Ezután rögtön következik az oszló sötétség, a fagyos, szottyos sár a meztelen talpaim alatt és a bőrömön végigcsorgó, jeges víz. Ez utóbbi teljesen helyénvaló, miután én vagyok a Záporistennő, és csak most, ebben a szent és tiszta minutumban öltöttem emberi, egész pontosan: női testet. Ésszerűnek tűnik, hogy záporban érkezzem ide.
Körülöttem selymes füvű mező kortyolja a vigasztalhatatlanul zokogni látszó ég könnyeit. Belekóstolok a cseppekbe, hogy megbizonyosodjam az eső ízéről. Keserédes, fűszeres, furcsa ízt érzek a nyelvemen. A horizonton a Nap, az ég ura most rózsaszínes narancsvörös arccal kel fel. A távolban egy szabálytalan körvonalú, fekete alakzat a várost sejteti, ahová küldtek.
Hogy kik küldtek? Hát az istenek: a Nap, az Ég, a Fény, a Hold, az Éj és a többiek. Hogy miért? Mert az emberek elfelejtették az Egyensúlyt, az egymással való törődést és általában a világ szeretetét, s nekem kell figyelmeztetnem őket, hogy újra odafigyeljenek egymásra és a környezetükre, és a világ rendje visszaálljon végre.
Nap úr halvány, éledező fényében végignézek magamon. Emberi ruhát viselek: hosszú ruhát, övvel és fehér inggel. Mindezen öltözék az esőtől lucskos-csatakos.
Gondolok egyet, s elindulok a város felé, ahová küldtek. Mire elérem, az idő kivilágosodik, bár az eső tovább zuhog.
Testem van. Ez a legelső, amit felfogok. Ezután rögtön következik az oszló sötétség, a fagyos, szottyos sár a meztelen talpaim alatt és a bőrömön végigcsorgó, jeges víz. Ez utóbbi teljesen helyénvaló, miután én vagyok a Záporistennő, és csak most, ebben a szent és tiszta minutumban öltöttem emberi, egész pontosan: női testet. Ésszerűnek tűnik, hogy záporban érkezzem ide.
Körülöttem selymes füvű mező kortyolja a vigasztalhatatlanul zokogni látszó ég könnyeit. Belekóstolok a cseppekbe, hogy megbizonyosodjam az eső ízéről. Keserédes, fűszeres, furcsa ízt érzek a nyelvemen. A horizonton a Nap, az ég ura most rózsaszínes narancsvörös arccal kel fel. A távolban egy szabálytalan körvonalú, fekete alakzat a várost sejteti, ahová küldtek.
Hogy kik küldtek? Hát az istenek: a Nap, az Ég, a Fény, a Hold, az Éj és a többiek. Hogy miért? Mert az emberek elfelejtették az Egyensúlyt, az egymással való törődést és általában a világ szeretetét, s nekem kell figyelmeztetnem őket, hogy újra odafigyeljenek egymásra és a környezetükre, és a világ rendje visszaálljon végre.
Nap úr halvány, éledező fényében végignézek magamon. Emberi ruhát viselek: hosszú ruhát, övvel és fehér inggel. Mindezen öltözék az esőtől lucskos-csatakos.
Gondolok egyet, s elindulok a város felé, ahová küldtek. Mire elérem, az idő kivilágosodik, bár az eső tovább zuhog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése