(Olvasása közben ajánlott hallgatmány: http://www.youtube.com/watch?v=sB0BizoLsdc
Táncolok. Lépteim botladozók, testem hasztalan keresgéli a dobszó ritmusát: szerencsétlenül, folyton mellélépve próbálkozom követni a fakeretre feszített bőr rezdüléseit. Bokám meg-megbicsaklik, fejem sajog, szemhéjam leragadni igyekszik, a gyomrom egyetlen, nagy csomó.
Táncolok. Gondolataim elapadnak, tagjaim rátalálnak végre a maguk útjára, együtt lépek a dob tompa puffogásával. Arcom kisimul, vérem felfrissül, lelkem a szellemek útján halad. Szívem részegülten, szabálytalanul ver, a lábam könnyű, mint a füst. A dobszó repít messze-messze, a világokon is túlra.
Táncolok. Mozgásom ösztönös: a pillanat szüli. Erőm fogyhatatlannak tűnik, táncom egyre szilajabb. Lelkem a szellemekkel beszél. Szavuk kegyetlen, de világos: hozzájuk kell költöznöm, itt kell hagynom az életet. Hiába könyörgök haladékért: most, azonnal, máris mennem kell.
Táncolok. Testem elveszítette a harmóniát: a zene rángatja tagjaimat, már semminek nem vagyok ura, önmagamnak a legkevésbé. Küzdenék, de a szellemek és a dobszó egyszerre tartanak fogva: kiáltani sem tudok, hogy elég volt már. Harcom eleve vereségre ítéltetett.
Táncolok. Vagy a dobok szólnak, vagy a szívem ver fülsiketítő hangosan. Lábaim nem soká bírják már a forgást, szökellést, gerincem is fájdalmasan meg-megreccsen. Az őrület és a halál kerülgetnek, de én csak járom tovább, már meg sem próbálom uralni, ami történik. Izmaim sorra pattannak el, mint a túlfeszített húrok, torkomból rekedt üvöltés szakad fel. Az élet lassan száll el belőlem, mégis, mikor már nem tudok tovább mozogni, hirtelen, villámcsapottan esem össze.
Táncolok. Testem már rég nincsen, a zene is elhalt, és én mégsem tudom abbahagyni: még nincs vége, talán soha nem is lesz. A föld már kikopott alólam, a semmiben vagyok egy kisebb semmi, egy nyughatatlan, soha meg nem álló lélek a mindenségben.
Táncolok.
Táncolok. Lépteim botladozók, testem hasztalan keresgéli a dobszó ritmusát: szerencsétlenül, folyton mellélépve próbálkozom követni a fakeretre feszített bőr rezdüléseit. Bokám meg-megbicsaklik, fejem sajog, szemhéjam leragadni igyekszik, a gyomrom egyetlen, nagy csomó.
Táncolok. Gondolataim elapadnak, tagjaim rátalálnak végre a maguk útjára, együtt lépek a dob tompa puffogásával. Arcom kisimul, vérem felfrissül, lelkem a szellemek útján halad. Szívem részegülten, szabálytalanul ver, a lábam könnyű, mint a füst. A dobszó repít messze-messze, a világokon is túlra.
Táncolok. Mozgásom ösztönös: a pillanat szüli. Erőm fogyhatatlannak tűnik, táncom egyre szilajabb. Lelkem a szellemekkel beszél. Szavuk kegyetlen, de világos: hozzájuk kell költöznöm, itt kell hagynom az életet. Hiába könyörgök haladékért: most, azonnal, máris mennem kell.
Táncolok. Testem elveszítette a harmóniát: a zene rángatja tagjaimat, már semminek nem vagyok ura, önmagamnak a legkevésbé. Küzdenék, de a szellemek és a dobszó egyszerre tartanak fogva: kiáltani sem tudok, hogy elég volt már. Harcom eleve vereségre ítéltetett.
Táncolok. Vagy a dobok szólnak, vagy a szívem ver fülsiketítő hangosan. Lábaim nem soká bírják már a forgást, szökellést, gerincem is fájdalmasan meg-megreccsen. Az őrület és a halál kerülgetnek, de én csak járom tovább, már meg sem próbálom uralni, ami történik. Izmaim sorra pattannak el, mint a túlfeszített húrok, torkomból rekedt üvöltés szakad fel. Az élet lassan száll el belőlem, mégis, mikor már nem tudok tovább mozogni, hirtelen, villámcsapottan esem össze.
Táncolok. Testem már rég nincsen, a zene is elhalt, és én mégsem tudom abbahagyni: még nincs vége, talán soha nem is lesz. A föld már kikopott alólam, a semmiben vagyok egy kisebb semmi, egy nyughatatlan, soha meg nem álló lélek a mindenségben.
Táncolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése