A menekülő

(Semmi, de semmi köze nincs hozzám! Más egyénekhez meg pláne!)


Az iskolaudvar szinte üres. Csak pár elsős lézeng a sportpálya szélén és egy sovány, kis termetű  negyedikes lány kuporog egy csenevész tuja tövében, a kerítés oldalában.
A kislány egy füzetet tart az ölében, abba rajzolgat. Tolla alatt tündérszerű nőalakok, bölcs varázslók, kecses virágok kelnek életre. Ő maga egyre átszellemültebb: keskeny arca kipirul, sötét szeme furcsa tűzzel ragyog; még hosszú, sötétbarna haja haja is fényesebb, mint máskor.

Hirtelen két alak takarja el előle a fényt. Mikor felnéz, az arcáról eltűnik a mosoly.
- Te meg mit keresel itt, Luca? – kérdezi a kövérkés Panna.
- Csak... öööö, én csak rajzolok – dadog a szólított. Tudja, mi következik: ezek itt ketten megint szórakoznak rajta egy jót, élvezik az ő félelmét, tehetetlenségét, és ugyan nem mondanak semmi igazán bántót, mégis,  ő már megint úgy fogja érezni magát, mintha megverték volna.
- Tényleg rajzolsz? – gúnyolódik a magas, izmos Lilla, Panna puszipajtása. – Nem mondod!
Luca paradicsomvörösre pirul, ahogy rájön, mekkora butaságot mondott.
- Én csak úgy értettem... – magyarázná, de Panna félbeszakítja.
- Na, muti, mit rajzoltál! – és kitépi a füzetet a kezéből.
Lilla ránéz a rajzokra, és felvihog.
- Ez meg mi itt? Savanyú arcú, molyszárnyú spiné, valami zöldséggel a hajában?
- Szomorú tündér – hebegi Luca tehetetlenül. Érzi, hogy ez a kettő itt éppen bolondot csinál belőle, de nem tud védekezni.
- Hát ez csúcs!  - kacag fel Panna. – Te tiszta óvodás vagy! Homokozni nem akarsz?
Luca lesüti a szemét, és ha lehet, most még jobban elpirul. Nem tudja, mit kéne mondania, de nagyon szívesen a hájas Panna lángosszerű arcába vágna valami nagy sértést.
- Nézd, most egészen mókás színe lett! – löki oldalba öribariját Lilla. –Mint a cékla! Vigyázz, mindjárt felrobban!
- Haláli. Na, gyere, Lili, menjünk fagyizni.
Panna és  csatlósa vihorászva elvonul, Luca pedig folytatja a rajzolást. Arca kisimul, tekintete ellágyul, szinte nem is a papírt nézi, hanem a papíron túli világot, a maga teremtette tündérországot, ahol senki sem bántja őt.

 (Évekkel később)

A szobában halkan szól a zene, az ablakon dobol az eső. Luca elmélyülten rajzol, és közben együtt dúdol az énekesnővel. Szombat este van, mégis, ő ahelyett, hogy a barátaival lenne, otthon gubbaszt, és illusztrációkat készít egy mesekönyvhöz.

Tulajdonképpen nem is érti magát. Szereti a barátait, és szeret velük moziba, színházba járni vagy kirándulni, de mégis, néha előveszi valami furcsa, régi embergyűlölet: szótlan lesz, visszahúzódó, és legszívesebben örökké  csak itt ülne, és rajzolna, míg el nem kopik a keze. Ilyenkor ingerlékeny, fárasztják az emberek, és retteg, ha társaságban meg kell szólalnia. Mindenkivel szemben bizalmatlan, és csak a rajzai között, a saját tündérvilágában érzi otthon magát, ott, ahová már régóta menekül a valóság elől.

Néha eszébe jutnak az átrettegett általános iskolás évek, amelyeket leginkább a tüdővészesnek tűnő, félkopasz tuja alatt, vázlatfüzettel az ölében vészelt át. Ha nem úgy történik minden, ahogyan történik, mostanra talán nem lenne elismert grafikus, de nem is félne az emberektől ilyen beidegződött, ösztönös félelemmel.