Itt a vége, fuss el véle...

1.
A szobámban Janis Joplin végtelen keserűsége tombol. Tom az íróasztalom előtti forgós székben ül, és mogorván néz rám égkék szemével. Fekete, félhosszú haja kócos, homloka magas. Keskeny manóarcán maszkszerű kifejezés ül.
- Mindenki rajtam röhög, érted? Még Betti is!
- Persze – felel padtársam és legjobb barátom.- Naná, hogy röhög, ha ettől menőbbnek érezheti magát. Tök fölösleges vele foglalkoznod. Mindig is sötét volt.
- Hogy lehet Lili enyire gonosz?! – nyüszítek fel.
- Szerelmet vallottál a pasijának – emlékeztet Tom –, ráadásul papíron, kézírással tetted, és még alá is írtad! Brutálisan hülye vagy, Kata!
- Nem tudhattam, hogy az a liba megtalálja!
- Tudhattad, hogy rossz vége lesz! Minek kérdezel, ha sose hallgatsz rám?!
- Ezzel most kicseszettül nem segítesz, tudod?! – förmedek rá. – Légy szíves, szúrj le, amikor a padlón vagyok! Így tesz egy igazi barát!
- Egy igazi barát igenis megmondja, ha hibáztál, márpedig ez rohadt nagy hiba volt! Tudod mit?! Maradj egyedül, úgyse hallgatsz soha senkire! Nem is akarod jól érezni magad, mert ha úgy lenne, akkor nem a seggfej Némethbe zúgtál volna bele! Születetten mazochista vagy! – vágja az arcomba.
- Nem igaz!
- De igen, cseszdmeg, és ezt te is pontosan tudod!
- Minek vagy itt, ha tudod, hogy nem hallgatok rád?
- A remény hal meg utoljára – felel Tom keserű vigyorral.
- Menj a pokolba, Kádár! – fakadok sírva.
- Te ismersz poklabbat ennél az életnél?! – nevet sötéten, felkel, hétmérföldes léptekkel átvág a szobámon, és az ajtóból még visszafordul:
- Varga, te azt hiszed, miért nem vagy képes meglátni azt is, aki itt van az orrod előtt? Ha szenvedsz, azt légy szíves úgy intézni, hogy másnak ne legyen szar! Nem mindenki élvezi, ha gyötrik!
- Most miről beszélsz?
- Vajon?!!! – Tom még dühösebb. Olyan közel jön hozzám, hogy az orrunk szinte öszeér. Csókközelből ordítja az arcomba: - Szeretlek, te hülye tyúk! – és mielőtt még reagálhatnék, kimegy a szobából. Pár másodperccel később a kapu nagyot döndül mögötte.

2.
A teremben még mindig ég a villany, pedig odakint százágra süt a nap. Vaksin hunyorogva próbáljuk kiböngészni, hogy mi áll a táblán.Koczka tanár úr éppen a Kelet-Európai síkság ásványkincseiről magyaráz. Hiába figyelek, a tavasz és a péntek délután már itt ül a hátamon, és nem tűri, hogy a tanulnivalóval foglalkozzam, még akkor sem, ha kedden röpdoga van. Jegyzetelés közben padtársamat és hajdanvolt legjobb cimborámat, Tomot bámulom a szemem sarkából, aki unott arccal néz előre, és kábé két hete egy nyamvadt szót sem szólt hozzám. Ellegeltetem a szemem nyúlánk, hosszú lábú alakján, Nirvanás pólóján, szakadt farmerján, és magamról megfeledkezve mély sóhajt hallatok.
- A párok a hétvégén elkészítik a házidolgozatot, hétfőn kell leadniuk. Padszomszédok dolgozzanak együtt. Viszlát, mehetnek haza.
- Mi van? – kapom fel a fejemet.
- Házidoga egy országról – felel Tom. – A miénk asszem Izland.

 3.
Tomnál a Gotthard bömböl. A padlón ülünk, előttünk föcifüzetek hevernek.
- Mi a fenét írjunk Izlandról? – kérdezi a házigazda szenvtelen hangon.
- A szokásos dögunalmas hablatyot – vonok vállat. – Simán megoldjuk egy óra alatt.
- Oké. Zene maradhat?
- Gotthard? Minden mennyiségben. Méltóztatnál végre kinyitni az atlaszt?
- Anélkül is tudjuk, hogy vulkanikus kőzet az egész.
- Hajlandó vagy végre dolgozni? – csattanok fel.- Ha nem, én akár haza is mehetek.
- Mondd, Kata, neked most voltaképpen mi bajod van? Klimaxolsz vagy mi?!
- Azt hittem, te vagy berágva rám.
- Nem mondtam, hogy nem vagyok, de mégis, most ki drámázik kettőnk közül? Lazulj már le. Ez csak egy kis házidoga föcire.
- Hiába vagy ilyen rohadt fölényes, nem én nézem levegőnek a másikat két hete.
- Vajon te szóltál hozzám akár csak egyszer is?!
- Vajon nekem kellett volna hozzád szólni? Te voltál az, aki egy félóráig üvöltözött velem, aztán bevágta maga mögött az ajtót.
- Az üvöltözés jogos volt.
- És totál időszerűtlen. Épp a béka segge alatt voltam, mire te jöttél, lebarmoltál és hirtelen leléptél.
- És most te vagy az, aki nincsen berágva? Rohadtul ironikus.
- Fogd már be, Tom!
- Ne hisztizzél! – förmed rám.
- Te hisztizel! Amit művelsz, az igazi pasihiszti! Azt hiszed, csak neked van bűntudatod?! Azt hiszed, csak te vagy óriási zavarban?! Eddig is nyilvánvaló volt, hogy ez így nem működik tovább, nem tehetsz úgy, mintha semmi nem történt volna, és nem nézhetsz vakfoltnak! Gyáva vagy, Tom! Nem mersz beszélni róla!
- Na és te?!  - csúszik hátrébb exhaverom, hogy jobban lássa, kivel ordibál. – Itt kerülgeted a témát. Félsz, vagy mi? Nem mered elismételni, amit mondtam?!
- Ha jól emlékszem, először lemazochistáztál, aztán egy dominához hasonlítottál, a végén pedig közölted, hogy szeretsz. Figyelj, tőlem megbeszélhetjük ezt az egészet.
- Fölösleges, úgysem fogunk egyetérteni. Mit elemezgessünk az ügyön? Te bele vagy esve a Némethbe...
- Nem vagyok – vágok közbe.
- Micsoda?
- Sokat gondolkodtam. Rájöttem, hogy Marci és Lili megérdemlik egymást, neked pedig tökre igazad volt, amikor nem akartad hagyni, hogy leégessem magam az egész osztály előtt. Az egész szitu eléggé vicces, mert mind a ketten utáljuk a gimis vígjátékokat, és ez most mégis olyan, mint egy béna tinifilm vége. Én játszom a túlsminkelt, nyafka főlibát, Marci a sármos seggfej, aki összetöri a liba szívét, és te vagy a legjobb barát.
- Te is rájöttél? – nevet Tom.
- Muszáj volt. Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, komolyan  mondtad?
- Hülye kérdés. Amit az ember félőrült állapotban, lila fejjel üvölt, az véresen komoly.
Figyelmesen nézem az arcát; csodálom égkék szemeit, meglepett-boldog mosolyát, kócos, fekete haját, koboldos vonásait.
- Hiányoztál – mondom halkan.
- Te is nekem.
A csendet csak Steve Lee töri meg. „I can’t live without you, don’t know if I want to.”
Még stresszelni sincs időm, de Tom már magához ránt és megcsókol. A dolgok elvesztik a jelentőségüket. A világ teljes és tökéletes.