Téboly

(Iskolai termés. A tanárok nem szeretik, ha az emberből épp az ő órájukon tör elő a művészet.)

Néha legszívesebben csak sírnék, üvöltve, átkozódva, rázúdítva a világra az összes keserűségemet. Tébolyultan zokogva megszaggatnám a ruhámat, öszekarmolnám az arcomat, nekiszaladnék a városnak, rohannék az utcákon és minden szembejövőnek az arcába kiáltanám, hogy VALAMI ITT BELÜL IRTÓZATOSAN, ELVISELHETETLENÜL FÁJ!!!

Hogy mi tart vissza ettől? Nem is tudom, talán az ép eszem? Az a jelek szerint egyáltalán nincsen. Szózsonglőrtanonc lévén lételemem az őrület. Inkább csak gyáva vagyok megtenni, nem merem megmutatni azt, aki idebent lakik. Még talán nem vagyok abszolúte reménytelen eset, még tartozni szeretnék a környezetemhez, vágyom rá, hogy szeressenek, befogadjanak maguk közé, nem akarom, hogy kitaszítsanak.
Gyáva vagyok. Ez van. Maradok itt, a székemen, irkálom a meredek hülyeségeimet, továbbra is tettetem, hogy viszonylag normális vagyok, becsapom a körülöttem élőket. Csendesen fájok belül és várom, hogy felébredhessek végre ebből a rémálomból.