(Novellának nem nevezhető, mert igazi története nincsen. A sima agymenéseknél azért hosszabb.)
KATA
A szobámban a Gotthard szól, míg a vázlatfüzetembe rajzolgatok és az interneten lógok. Odakint esik az eső; az ablakomon halkan dobolnak a cseppek. Be vagy jelentkezve a facebookon. Eljátszadozom a gondolattal, hogy rád írok, de persze ejtem az ötletet, végtére is mi a fészkes fenét mondhatnék?!
Steve Lee dallamos gyötrelme visszhangzik a fülemben. A töltőceruza nyomán a vonalakból összeáll egy fej. Az arc fájdalmas grimaszba torzul, a száj sikolyra nyílik. A gubancos haj lobog a szélben. A karcsú nyakon kidagadnak az erek.
Ma mellettem ültél a matekórán. Én úgy tettem, mintha a szinusztétel mindennél jobban érdekelne. Te Lilivel leveleztél valami cédulán. Egyszer megkérdezted, van-e radírom. Volt.
Heal me, feel me. Imádom az arcodat, a hangodat, a mosolyodat, az észbontó szövegeidet. Még a barátnődet is kedvelem, aranyos lány.
A keskeny vállakból karok helyett szárnyak sarjadnak, görcsös tartásba merevülnek. A gerinc ívbe feszül a kíntól. Gyűlölöm azt a kilátástalan küzdelmet, amit miattatok vívok önmagammal. Gyűlölöm, hogy szeretlek. A fehér ruha fodrozódik az aláfúvó széltől.
Tudom, hogy boldog vagy vele, és ezen a helyzeten nem is akarok változtatni. Csak arra várok, hogy a suli érjen véget, és végre ne kelljen nap mint nap látnom titeket. Az angyal mögött satírozott fekete mélység tátong; ki tudja, mikor ér véget a zuhanás.
TOM
Te tetted ki ezt a zenét az üzenőfaladra. Steve Lee, az énekes nagyon tudott valamit. Heal me, feel me, i’m losing control when you’re near me. Ez fáj, a rohadt életbe is. Mi ez? A középkorban ezt az embert megégették volna, máglyán. Elég nyálgép szöveg, de kit érdekel. A zene beférkőzik az ember fülébe, agyába.
Te vagy a legfurább élőlény az egész univerzumban. A logikádat még bedrogozva sem érteném meg soha, a gondolkodásod maga a rejtély. Te nem is vagy földlakó, az elvarázsoltak bolygójáról érkeztél, űrhajóval. Az ember értetlenül áll a hozzád hasonlóak előtt. Csodál benneteket, fel nem foghatja ésszel a működéseteket.
Most itt vagy vagy nem? Folyton kilépkedsz, aztán vissza. Pont mint mikor az ember beszélne veled. Sose tudom, hogy éppen odafigyelsz-e arra, amit mondok.
Péntek van. Holnap kimegyünk a patakhoz, ahogy szoktunk, és estig haza sem megyünk; az őseinket úgysem rázza meg a tudat, hogy nem vagyunk otthon. Megdumáljuk a töriházit, a Gotthardot vagy az új Terry Pratchett-könyvet.
Heal me. Hogy lehet egy ilyen okos ember, mint te, ilyen buta? Mindent észreveszel, ami körülötted történik, kivéve azt, ami majd’ kiböki a szemed, és azért a seggfejért rágod a lábtörlőt évek óta. Én meg érted. Szar ügy.
KATA
A szobámban a Gotthard szól, míg a vázlatfüzetembe rajzolgatok és az interneten lógok. Odakint esik az eső; az ablakomon halkan dobolnak a cseppek. Be vagy jelentkezve a facebookon. Eljátszadozom a gondolattal, hogy rád írok, de persze ejtem az ötletet, végtére is mi a fészkes fenét mondhatnék?!
Steve Lee dallamos gyötrelme visszhangzik a fülemben. A töltőceruza nyomán a vonalakból összeáll egy fej. Az arc fájdalmas grimaszba torzul, a száj sikolyra nyílik. A gubancos haj lobog a szélben. A karcsú nyakon kidagadnak az erek.
Ma mellettem ültél a matekórán. Én úgy tettem, mintha a szinusztétel mindennél jobban érdekelne. Te Lilivel leveleztél valami cédulán. Egyszer megkérdezted, van-e radírom. Volt.
Heal me, feel me. Imádom az arcodat, a hangodat, a mosolyodat, az észbontó szövegeidet. Még a barátnődet is kedvelem, aranyos lány.
A keskeny vállakból karok helyett szárnyak sarjadnak, görcsös tartásba merevülnek. A gerinc ívbe feszül a kíntól. Gyűlölöm azt a kilátástalan küzdelmet, amit miattatok vívok önmagammal. Gyűlölöm, hogy szeretlek. A fehér ruha fodrozódik az aláfúvó széltől.
Tudom, hogy boldog vagy vele, és ezen a helyzeten nem is akarok változtatni. Csak arra várok, hogy a suli érjen véget, és végre ne kelljen nap mint nap látnom titeket. Az angyal mögött satírozott fekete mélység tátong; ki tudja, mikor ér véget a zuhanás.
TOM
Te tetted ki ezt a zenét az üzenőfaladra. Steve Lee, az énekes nagyon tudott valamit. Heal me, feel me, i’m losing control when you’re near me. Ez fáj, a rohadt életbe is. Mi ez? A középkorban ezt az embert megégették volna, máglyán. Elég nyálgép szöveg, de kit érdekel. A zene beférkőzik az ember fülébe, agyába.
Te vagy a legfurább élőlény az egész univerzumban. A logikádat még bedrogozva sem érteném meg soha, a gondolkodásod maga a rejtély. Te nem is vagy földlakó, az elvarázsoltak bolygójáról érkeztél, űrhajóval. Az ember értetlenül áll a hozzád hasonlóak előtt. Csodál benneteket, fel nem foghatja ésszel a működéseteket.
Most itt vagy vagy nem? Folyton kilépkedsz, aztán vissza. Pont mint mikor az ember beszélne veled. Sose tudom, hogy éppen odafigyelsz-e arra, amit mondok.
Péntek van. Holnap kimegyünk a patakhoz, ahogy szoktunk, és estig haza sem megyünk; az őseinket úgysem rázza meg a tudat, hogy nem vagyunk otthon. Megdumáljuk a töriházit, a Gotthardot vagy az új Terry Pratchett-könyvet.
Heal me. Hogy lehet egy ilyen okos ember, mint te, ilyen buta? Mindent észreveszel, ami körülötted történik, kivéve azt, ami majd’ kiböki a szemed, és azért a seggfejért rágod a lábtörlőt évek óta. Én meg érted. Szar ügy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése