címötletet szívesen fogadok

Nyár van, este. Az osztály nagy része Attiláék balatoni kérójában nyaral, ki a házban, ki a kertben, a sátrakban. Ez az utolsó esténk itt, úgyhogy a társaság éppen mindent összeiszik, amit ér. Jómagam éppen a szandálom párját keresem; sietek, Tommal a parton találkozunk úgy tíz perc múlva, aztán átsétálunk a városba, utcazenélni. A rossz szándékú bal lábbeli nincs a sátorban vagy körülötte, nincsen az ajtónál, nincs az asztal alatt. Az idegroham kerülget: már el kellett volna indulnom.
Amikor Tom elment visszavinni a kölcsönzött bicajt, még az egész banda pilledten kornyadozott, mint egy csokor hervadt virág. Nóri most már hullarészegen, bikiniben táncol egy tábori asztalon, Viktor egy rózsabokor tövében rókázik, Marci alkoholmérgezetten, öntudatán kívül fetreng a fűben, és időnként hány. Fanni mentőket hív. Egy átlagos buli. A szandim még mindig nincs meg. Megnézem a konyhát, a lenti szobát, aztán a fentibe is benéznék, de zárva van. Bentről hüppögés hallatszik. Kopogok.
- Ne gyertek be! - hallom Lili hisztérikus sikolyát. - Kinn maradtok, ti hülye, képmutató kis ribancok! Nem kell a sajnálatotok!
- Kata vagyok - mondom. - Bejöhetek?
Osztályunk üdvöskéje ajtót nyit. Az arca felpüffedt a sírástól, lila szemfestéke valahol az állánál tart. A "Mi a baj?" kérdésre a nyakamba borul és újra felzokog. Nincs alkoholszaga. Ez fura. Ő a barátja után a második legnagyobb partiarc az egész suliban.
- Marci... - szipogja. - Már megint ezt csinálja. Miért?
- Mert muszáj elmennie addig, ahonnan nincs visszaút - mondom türelmesen. - Mert muszáj túlmennie a határokon, pont azért, hogy tudja, hol vannak.
- Mert egy kibaszott idióta! - sír az évfolyam királynője. - Állandóan ezt csinálja velem, én ezt nem bírom tovább!
- Majd rájön, hogy hol kell abbahagyni.
- De addig hányszor nyírja ki magát?! Mennyi agysejtje marad addigra?! - kiáltja.
- Gyere - esik meg rajta a szívem -, ülj le ide az ágyra. - Voltam én is oda Marciért, még az őskőkorszakban. - Fújd ki az orrod. Azaz. Nyugi, minden rendben lesz.
- Nem lesz. A pasim egy alkoholista.
- Nem is. Ez maximum kéthavonta történik meg. Azt hiszem, most egy kicsit túldramatizálod a helyzetet.
- Az istenit! - csattan fel Lili. - Igen, talán túldramatizálom! Most az jön, hogy eddig is ezt csinálta, és én mégsem buktam ki, és hogy most miért? Miért nem mész te is, és rúgsz be nagyon, mint azok a húgyagyú tyúkok?! - A szemében iszonyú félelem izzik.
- Mi a baj?
- A pasim egy...
- Nem arról beszélek. Mi a másik baj? Az, amitől így félsz és ilyen dühös vagy. Mi az?
- Eskáhá.
- Beteg vagy? Ő beteg? Halálos? Gyógyítható?
- Terhes vagyok, érted? Pozitív a teszt. Fingom sincs, mihez kezdjek. Talán kinyírom magamat. Na jó, azt talán nem. Vagy mégis? Azok a tabletták a gyógyszeres szekrényben talán segíthetnének. Te mihez kezdenél, ha rájönnél, hogy ez életed utolsó éjszakája?
- Ne tégy semmi hülyeséget - kérem. - Komolyan. Te ehhez túl erős vagy. Megoldod. Ígérd meg, hogy nem bántod magad.
- Te rendes csaj vagy, Katica - mosolyodik el. - Jó, megígérem. Amúgy miért jöttél ide fel?
- Ööööööö... Nem tudod, hol a szandálom?
- A virágos a tied?
- Aha.
- A fiúk befocizták a kuka mellé.
- Kösz.
- Én kösz. Itthagyhatsz, lepihenek egy kicsit.
- Rád fér - bólintok. - Vigyázz magadra.
- Oké. És várj, ha bárkinek is elmeséled, meghámozlak. Értve?
Már kívül vagyok az ajtón, amikor leesnek a picike tantuszok. Annak rendje és módja szerint ledöbbenek.

Tomra a stégen találok rá.
- Szia - köszön.
- Szia. Bocs, hogy késtem.
- Nem gond, én se értem ide időben. Mi történt?
- Semmi baj nincs. Lili kiakadt - mondom, elhallgatva az információk nagyját. Létezik női szolidaritás. Aztán eszembe jut valami: - Te mit kezdenél, ha rájönnél, hogy ez életed utolsó estéje?
A fiú, akit szeretek, egy pillanatra elgondolkozik. Manóarca komoly lesz, kék szemeiben visszacsillog a telihold sápadt fénye. Aztán vállat von és így felel:
- Elmennék veled utcazenélni Siófokra, azt hiszem.
Megállapítom, hogy egyértelműen én jártam jól, amikor Marci nem engem választott.