Tavalyi jegyzetfüzeteim kincsei: kósza gondolatok

Egy borongós, őszi fizikaóra termése

Azt hiszem, ez a te arcod. Egyenes, kiugró, római orrod, magas homlokod, határozott állad bűvöli-nyűgözi tekintetemet. Kútmély barna szemed, hosszú pilláid gyöngédek, a szád pedig olyan, mintha valamely dévaj kedvű szerelemistennőtől kaptad volna. A hajad sötét, fényes, selymes rengeteg, a mosolyod pedig olyan, mint egy westernfilm főgonoszáé: ördögi és ellenállhatatlan.
Ahányszor látlak, belül megsajdulok: sosem leszel több, mint egy soha be nem teljesülő álom.
Megírlak majd, milliószor: hős leszel, aztán gonosz, kisgyermek, aggastyán, mágus, tünde, földműves, angyal, számkivetett, remete és marionett-madzagbohóc: arctalan maszk és maszktalan arc. Te leszel minden történet gerince, a lélek a szavak mögött: maga a puszta szó.

Egy befejezetlen fantasym részlete a másodfokú egyenletek és egyéb borzalmak szomszédságából

- Szeretlek. Gyűlöllek. Egyik sem. Nem tudom – suttogta Amarela.
A sokat hallott kispárna talán fűzött volna kommentárt gazdája szavaihoz, de mivel sajálatos módon csak egy teljesen normális párna volt, közlendőjét meg kellett tartania magának.
A lány felsóhajtott. Az eszében járó, emlékei között fel-felbukkanó arc, a fülében zümmögő, különös dalt dúdoló férfihang furcsa gondolatokat ébresztett benne: olyanokat, amelyek rendes, jóravaló tündelánynak még csak az esze közelébe sem jutnak. Metten Elion, a rejtélyes idegen úgy vonzotta őt, int egy sötét szobában a gyertyaláng a pillét. E furcsa érzést mégsem mutathatta ki, mert ugye női büszkeség, megbántottság és az Avane család nőtagjainak örökletes makacssága is van a világon. Bensejének feszültségét kizárólag itt, szobája magányában ereszthette ki, amikor nem kellett erősnek mutatkoznia mások előtt. Néha monologizált  a kispárnának, sírt vagy nevetett, máskor pedig valami dalt játszott, ami épp feszegette belülről.